Hogy mire gondolok? Arra, amikor imádnivaló cukorfalat 2 deci savanyú tejjel lebukja az ismerősöd vadiúj koktélruháját, amikor gondolkodás nélkül odapisil a házsártos szomszéd néni konyhaablaka alá, amikor puszta segítőkészségből leborít néhány minőségi bort az áruházban, vagy a másodperc törtrésze alatt ízekre szed egy ezer darabos kiszerelésű papírzsebkendő csomagot... Amikor fennhangon megkérdezi a buszon, hogy ennek a bácsinak miért nincsen haja, vagy miért olyan nagy a melle a néninek... Arról nem is beszélve, amikor a játszótéren szánt szándékkal fellöki a másik gyereket, vagy végigkarmolja az arcát. Később majd rajzszöget tesz a tanár néni székére, csókolózik a pad alatt... Tudom is én!
De biztosra veheted, hogy minél több gyereked van és minél elevenebbek, annál jobban fogjátok zavarni a többi embert, főként azokat, akiknek még nincs, vagy már régen volt gyerekük. Mert az udvaron kitapossák a füvet, mert a teraszról ledobálják a játékot, mert a szomszéd orra esik a homokozó játékokban, mert a játszótér túl hangos, ide ne is építsenek, mert a az alsó lakó fejére szakad az emelet az ugrándozástól, mert a boltban visítanak, ha hosszú a sor...
És akkor megtalálnak téged a szemrehányások, a kritikák, a megvető pillantások.
Kedves anyuka, talán nem kellene engedni...
Maga szerint normális az, ha a gyerek...
A maga gyereke volt?...
Mire neveli maga a gyerekét?...
És akár jogos, akár nem, akár tehetsz róla, akár nem, ki se kell, mondják, és te ott állsz lángoló arccal, és legszívesebben elsüllyednél szégyenedben. Köpni, nyelni nem tudsz, és az ájulás kerülget. Ismeritek az érzést, nem?
Persze gyerek nélkül is megadatik néha-néha, de gyerek mellett garantáltak az ilyen élmények. Még akkor is, ha igazán jól neveltek, mert gyerekkel zajlik az élet.
Ismerek egy olyan éttermet Budapesten, ahol ki van írva, hogy megkérjük kedves vendégeinket, amennyiben lehetséges hagyják otthon a gyermekeiket. Persze vannak igazi vásott, neveletlen kölykök, akikkel lehetetlen egy fedél alatt étkezni, de azt hiszem, ez a történet nem erről szól. Amíg az általános közfelfogás szerint a gyerekek és a gyerekes családok, csak megtűrt egyének lesznek, akinek jobb lenne, láthatatlanoknak lenni, addig nem fog nőni a gyermekszületések aránya.
De ezekkel, a gondolatokkal a célom nem is annyira a társadalomkritika volt, csak szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ha ilyen helyzetbe kerülsz, az nem csak rólad szól. Tudom, könnyű azt mondani, hogy ne vedd magadra a dolgot. Az, hogy mennyire lehet könnyen tovább lépni, nagyban függ az érintett felek kulturáltságától. De egy érzékenyebb anyuka, egy rázósabb eset után képes napokig marcangolni magát, hogy ő rossz anya és elrontotta a gyerekeit.
Nos, mit tehetünk ilyenkor, amikor a gyerekünk szégyent hoz a fejünkre?
Temessük el magunkban az érzést? Kezdjünk önmarcangolásba? Süllyedjünk el?
Semmi esetre sem! Nézzünk vele farkasszemet. :)
Létezik erre egy technika, amit szaknyelven szégyentűrésnek hívnak. Széleskörű viselkedéskutatáson alapszik és használható bármilyen szituációban, amikor elönt a szégyen. A célja, hogy újra visszataláljunk önmagunkhoz, visszaépítsük az önbecsülésünket, a kapcsolatunkat a világgal. Hogy az élet mehessen tovább.
1. Fáj, fáj, fáj!!!
Tudatosítsd a szégyent. Amikor épp basszus odapisilt... leborította... felidegesítette... és már megmenekültünk a szituációtól, tudatosítsuk az érzést, hogy ez iszonyú volt. Akár fizikai fájdalmat is érezhetünk. Mintha a fejünket vertük volna be: áááá, ez fájt, ez fájt!!!
2. Miért?
Tedd fel a kérdést, miért is volt ez ennyire mellbevágó?
Milyen üzenet, vagy elvárás váltotta ki ezt a rossz érzést? Mit sugdosnak a kis
szörnyecskék a fejedben, hogy aláássák az anyai önbecsülésed?
Van pár ötletem: Rossz anya vagy! A gyerekeid neveletlenek
és undorítóak! Rosszra neveled őket, sosem lesz belőlük rendes felnőtt! Selejtesek!
Azt képzeled, hogy neked mindent szabad? Hogy a gyerek mentség mindenre? Minek
szültél gyereket, ha nem tudod megnevelni, lekötni, stb.? Tökéletesnek kellene
lenned, aki mindig tudja mi a megoldás. Mindenki jobb anya, mint te! Nem vagy
anyának méltó! Különben is anya vagy te egyáltalán?!?
A variációk száma végtelen. Önostorozás nagymesterei
előnyben!
3. Az igazságpróba!
Ez a legnehezebb. Visszatérni a földre, hogy eldöntsük mi az
igazság az egész történetben. Tényleg annyira neveletlen lenne a kölykünk, vagy
ez a viselkedés csak életkori sajátosság? Tényleg olyan rossz anyák lennénk,
vagy ma csak kicsit lankadt kicsit a figyelmünk? Tényleg rosszra neveljük a
gyereket, vagy csak egészséges szabadságot adunk neki? Tényleg elhanyagoljuk a
kötelességeinket, vagy egyszerűen hulla fáradtak vagyunk? Milyen anya vagyok
valójában? Milyenek a gyerekeim?
Ha megtaláljuk a válaszokat, attól még nem könnyebbülünk
meg. Ha igazak voltak a vádak, azért, ha nem azért fáj. Mert vagy önmagunkban,
vagy a gyerekeinkben, vagy az emberiségben csalódunk. Mert rájövünk, mennyire
sebezhetőek vagyunk, ha a gyerekeinkről van szó. Legnehezebb mindezt kibogozni,
ha igaz is meg nem is.
A lényeg, hogy végül tisztán lássunk.
4. Kibeszélés.
Ha szégyenélményt magunkba fojtjuk, elkezd erjedni, mint a
kint felejtett makaróni, és mindenféle csúfságokat csinál a lelkünk mélyén.
Ezért, amilyen gyorsan csak lehet, osszuk meg valakivel. Beszéljük ki magukból.
Akár többször is. Lehetőleg egy minél megértőbb jó baráttal. Ha netán van szerencsénk egy harcedzett anyukát megkérdezni, egyéb szaftos történeteket is hallhatunk. ;) És együtt nevetve, újra
átélhetjük az egységet, hogy tartozunk valahova. Az empátia és a humor elsősegélyként hat
a sebeinkre.
5. A
tettek mezeje.
Végül döntsük el, mit akarunk kezdeni az egésszel. Van
valami, amin változtatni akarunk? Szeretnénk megelőzni a hasonló helyzeteket?
Legközelebb mit teszünk, ha így alakul? És ha szükséges, húzzuk meg a határokat:
Köszönöm az észrevételt, átgondolom, de a gyermekem nevelésének a terhe az én
vállamat nyomja. Hadd legyen ez az én dolgom.
Nem mondom, nem egyszerű. Van, akinek az elemzés, van,
akinek a kibeszélés megy nehezen. De gyakorlat teszi a mestert. Az érett szülői
önbecsüléshez, valahol erre vezet az út.
És most elmondjam mi az igazság, azzal kapcsolatban, hogy jó
anya vagy-e?
Azt gondolom, rossz szülőnek azt lehet mondani, aki súlyosan
elhanyagolja a gyermeke érzelmi és testi szükségleteit, és/vagy lelkiismeret
furdalás nélkül bántalmazza brutálisan a gyermekét lelkileg vagy testileg. Ezek
miatt van okunk szégyenkezni, de kétlem, hogy aki gyermeknevelési blogot olvas,
ebbe a csoportba tartozna.
Egyéb iránt vajon kinek van joga megítélni téged? Ki ismeri
a legjobban a gyerekeidet, az élethelyzetedet? És vajon a társadalmi normák
olyanok, mint a szikla? A köpködés az egyik kultúrában undorító, a másikban
férfias dolog. Száz éve még a suliban a rossz gyerek körmöst kapott, ma inkább
a tanárt rúgják ki…
Másfelől arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy van a
létezésnek egy másik dimenziója, ahol, ahogy Pál Feri atya mondaná az emberi
méltóság kikezdhetetlen. Mert akármit teszünk is, akármilyen hibát követünk el,
akárhogy porig aláznak minket, attól még ugyanúgy emberek maradunk (és
anyák/szülők) a szervezetünk és lelkünk összes csodájával együtt. És az, hogy
részt veszünk egy másik ilyen lény megteremtésében és felnevelésében, önmagában
véve is csodálatra méltó.
És ez sokkal többet ér, mint egy vadonatúj kanapé (főleg, ha
már le van pisilve! ;)
A szégyenről, a szégyentűrés technikáiról és a szégyenmentes
gyermeknevelésről még többet olvashattok a szégyenkutató, Brené Brown Bátraké a
boldogság című könyvében és egyéb publikációiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése