Az életfélelem Feldmár szerint az ismeretlentől, a megláthatatlan jövőtől való félelem. Ez éppen olyan velünk született természetes dolog, mint a halálfélelem. Az idézetből is látszik, hogy ezek az érzések, már az anyaméhben velünk vannak. Ezek azok az első élettapasztalatok, amikkel meg kell küzdenünk. Hiszen, ha a halálfélelmünk, hogy odabent odaveszünk, nagyobb lesz, mint a leendő életünktől való félelem, akkor jelt adunk a méhnek, az anyának és ekkor megkezdődik a tánc. Életünk első nagy harca az életért: a születés.
Mert a szülés nem csak az anyuka számára jelent erőpróbát, gondoljunk bele, a babának egy húsból, vérből és csontból készült alagúton kell magát átverekednie, hogy végre, újra találkozhasson a számára az életet jelentő édesanyjával. Ez az első harc, amit megvívunk, megfűszerezve azzal, ami odakint vár minket, a legelemibb élményünk. Mélyen beivódik az agyunkba, alapjaiban határozza meg a világhoz való viszonyunkat. Bár felnőtt fejjel nem tudjuk felidézni, de hogy a bevésődés mégis nagyon valóságos, azt számos pszichológiai kísérlet támasztja alá. Az pedig, hogy a szülés az anyuka számára is küzdelem, nyilvánvalóan köztudott.
Fájdalommal szülöd gyermeked!
De miért van így mindez? Mi értelme annak, hogy szülés, születés ilyen nehéz dolog? A kígyó tehet mindenről az édenkertben?
Nos, ahogy vesszük.
Van bennünk valami velünk született tudásvágy. A kígyó miatt, vagy sem, de az életünk elején eldöntöttük, hogy enni szeretnénk a tudás fájáról. Ezért a világra jövetelünkhöz kaptunk egy olyan élményt, amiből rengeteg mindent megtanulhatunk. Mit is tanul meg a gyermek a szüléskor?
Megtanulja, hogy egy már elviselhetetlen helyzeten érdemes változtatni. Hogy a jó ügy érdekében érdemes küzdeni. Hogy a véres csata után vár ránk az éltető levegő, és édesanyánk szerető ölelése. Hogy vannak dolgok, amiért érdemes küzdeni, érdemes mindent hátrahagyni.
És mit tanul az édesanya a szüléskor? Megtanul elengedni. Kilenc hónapon keresztül félti, óvja, védelmezi, nevelgeti a gyermekét, majd eljön az óra és el kell engedje. Mert nem magának neveli a gyermeket az anya, hanem a világnak, a gyermeke leendő házastársának, leendő gyerekeinek, a barátainak, az Istennek, de nem magának. És ennek a felismerése nagy fájdalommal járhat. Amikor ráébredünk, hogy gyerekünk önálló akarattal és életúttal rendelkező valaki és nem a mi tulajdonunk, és ezt nem tudjuk elfogadni, az nagyon tud fájni. Nem mintha ennyire önzők lennénk, csak a bennünk lévő anyai ösztön, ami azt mondja, hogy a gyerekünket mindenáron meg kell óvnunk minden bajtól, nagyon erős és éppen az elengedés ellen hat. Van, aki ebben jobb, van aki abban, de ez az a két erő, az elengedés és a védelmezés, ami között lavírozunk minden nap. És ez az a tananyag, amiből az első nagy leckét a szüléskor kapjuk.
De ezzel még koránt sincs vége. Nem egy anyától hallottam már, akinek felnőtt gyerekei vannak: hogy igen, igen, a szülés valóban nehéz... de amikor a gyerekek kirepülnek... az ezer szüléssel felér.
Szeptember 1-e van. Az első óvodai nap a kislányomnak. És az első nap számomra, amikor idegenek közé engedem. Könnybe lábadt szemek, remegő térdek, elfúló hang... Nem tudom mitől félek jobban, hogy nagyon nehezen szokik be, vagy, hogy nagyon könnyen. Mindenesetre kezdem kapiskálni, miről beszéltek ezek az anyukák a kirepülés kapcsán.
De miért ilyen nehéz elengednünk? Mert sokat megéltünk már, sokat harcoltunk, sokat elbuktunk és tudjuk, hogy az élet nem habostorta. Az elválást úgy tehetjük könnyebbé mindannyiunk számára, ha előre tekintünk és a pozitív dolgokra koncentrálunk, a fejlődésre, az új lehetőségekre és igyekszünk nem benne ragadni a régiben. Bárcsak lesterilizálhatnánk, lesarokvédőzhetnénk a világot, hogy mindentől megóvjuk őket, mikor útnak indulnak. De ezzel éppen a lehetőséget vennénk el, hogy tanuljanak, hogy fejlődjenek. Akkor lesznek boldog és kiegyensúlyozott felnőttek, ha az adott idő védelmezés után kiengedjük őket a nagyvilágba, majd tárt karokkal várjuk, ha visszatérnek. Ha 9 hónap védelmezés után, átengedjük őket a szülőcsatornán, majd azonnal a pocakunkra vesszük, ha három év babusgatás után, otthagyjuk őket az óvodában, majd össze csókoljuk, öleljük, ha értük megyünk, és így tovább.
A védelmezés, elengedés, megerősítés körfolyamatával adhatjuk meg nekik azt a biztos alapot és azt az elegendő teret, amiben a legteljesebben fejlődhetnek, hogy kihozhassák magukból, ami csodás lényükben rejlik.
Hogy a szüléssel kapcsolatban milyen pozitív hozzáállásra is gondolok konkrétabban, hamarosan további cikkekben részletezni fogom.
Íme:
Testünk titkai 1.
Testünk titkai 2.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése