IGEN. Én is szeretnék FELTÖLTŐDNI! - Ide írd az email címed:

MERT LEHETSZ OLYAN SZÜLŐ, MINT AMILYENNEK EGYSZER MEGÁLMODTAD!

Indulatkezelés




Mottó:
Az, hogy milyen ember vagy
nem az érzelmeiden múlik,
hanem azon, ami az érzelmek
után következik. 

Egy gyerek olyan indulatokat képes kihozni a szüleiből, amiről a legmerészebb álmukban sem gondolták, hogy bennük megvan.
Hiába, a gyerekek ismerik az összes gyenge pontunkat. Lehetetlen rejtegetni. Professzionális módon értenek hozzá, hogy az őrületbe kergessenek.

Mindenkinél egyéni, hogy hol szakad el a cérna, de mivel minden korszak merőben más hozzáállást kíván a szülőtől, lehetetlen, hogy valakinek mindegyik feküdjön. Előbb utóbb eljön a tehetetlenség érzése és elkezdünk neheztelni a drágalátos kis csemeténkre. Sőt attól tartok nincs olyan szülő, akinek élete során ne jönne el az a pont, hogy na most menten megnyúzom ezt a gyereket! 
Mit csinál ilyenkor a gyanútlan, odaadó anyuka? Mély lelkiismeret furdalásba süpped. Te szent ég, miket érzek, miket gondolok a drága, irinyó-pirinyó kis bogárkámról.

Valójában nagyon megrémülünk ilyenkor. Hát milyen anya vagyok én? Anya az ilyen egyáltalán?
Ha ilyen helyzetbe kerülünk a környezet sem sokat segít. Az anyaság sötét oldaláról nem szokás beszélni. Az ilyen maszatos dolgokat senki nem reklámozza. Ha megkérded a szomszéd anyukát, hogy hogy van, sose fogja azt válaszolni: Rosszul, tegnap este gyűlöltem a gyerekeimet.
Ha esetleg te veszed a bátorságot, hogy panaszkodj valakinek, esélyes, hogy lehurrognak: Jaj, ugyan már nézd milyen cuki. Vagy: Ne nyafogj, arany életed van.

Az, hogy az elkeseredett pillanatainkban mit érzünk a gyerekeink iránt, az minden anyukának a legsötétebb, féltve őrzött titka.

És mivel ezt a témát ilyen mély szégyen övezi, az ösztönös reakció, amit ezekkel az érzelmekkel teszünk, az legtöbb esetben az elfojtás.
Nem, nem. Egy anya nem érez így a tulajdon magzata iránt. Ezt nem szabad. Ez bűn.

És mit csinálnak odabent ezek az elfojtott érzelmek?
Mindenféle csúnyaságot. Mint egy kezeletlen fertőzés terjednek a lelkünkben. Egyéni, hogy ezek után mi történik. Lehet, hogy megbetegszünk, lehet, hogy rémálmaink lesznek, tömjük magunkba a csokit, vagy kompenzálni kezdünk, esetleg belefásulunk vagy időzített bombaként kezdünk működni.
Mire gondolok? Amikor tűrünk, tűrünk, tűrünk, és még tűrünk (mert egy jó anya türelmes), majd egyszer csak felrobbanunk és minden feszültségünket a gyereken vezetjük le. Ilyenkor történik az, hogy káromkodunk vele, szidjuk mint a bokrot, sőt megalázzuk, ráncigáljuk, felpofozzuk és a többi. Ekkor elveszítjük a kontrollt és többé nem vagyunk urai a tetteinknek. Majd miután elvonultak a viharfelhők mellbevág a lelkiismeret furdalás. És még mélyebbre süllyedünk az egészben: még tovább tűrünk, majd még nagyobbat robbanunk.



És mindez miért? Mert megrettenünk, azoktól a heves érzelmektől, amiket a gyerekeink képesek belőlünk kiváltani. Azt gondoljuk ez nem normális. Pedig, ha jobban belegondolunk...
Ki tud igazán heves érzelmeket kiváltani belőlünk, leginkább az, aki közel áll hozzánk. Lehetünk nagyon dühösek a főnökre, de az összehasonlíthatatlan, azzal, amikor a szeretteinkre haragszunk.

De vajon honnan jönnek azok a ki nem mondott, de nagyon is elterjedt eszmék, hogy egy jó anya, tovább megyek, egy türelmes anya, sosem dühös a csemetéjére? Hogy a gyerekekhez türelem és következetesség kell és ez azt jelenti, hogy az érzelmeidet semmibe véve tudatosan, hideg fejjel cselekszel? Hogy ha elragad a szeretethullám, az szuper, de ha a vörös köd önti el az agyadat az az ördög műve? Hogy a jó viselkedéshez fegyelem kell és a fegyelmezésbe az érzelmek nem férnek bele? Hogy egy anyukának ki kell válogatni az érzelmeit, hogy az anyaságba csak a pozitív érzelmek férnek bele? Még ha ezek az állítások meg is állnák a helyüket, akkor is hol marad a szenvedély, az őszinteség? De az igazi baj az, hogy ezek felvetések mérföldekre vannak az igazságtól, mi több a normálistól.

Kérdezem én: Ha épp a kicsi orrát szívod és a nagy a fejedet püföli egy párnával, arra mi a reális érzelmi reakció? Ha épp próbálod nagy nehezen elaltatni a síró kicsi babát és bejön a nagy és vihogva elkezdni fel-le kapcsolgatni a lámpát? Ha több hónapnyi elégtelen alvás után a csemetéd odajön hozzád és puszta szeretetből élesen a füledbe nyerít? Amikor több napja nem fürödtél, és amikor végre eléred a fürdőszobát, a kicsi drága belekezd a jól ismert szimfóniába? Ha semmi másra nem vágysz csak egy kis életmentő alvásra és közben a lakás mindkét szobájában torka szakadtából sír egy-egy gyerek? Kérdezem én ilyenkor mi lenne a normális érzelmi reakció?

A legnagyobb gond, ami miatt nem merjük még magunk előtt sem felvállalni az ilyenkor feltörő érzelmeket, az az, hogy az érzelmeinket összekeverjük a tetteinkkel. Vétkeztem ellened és embertársaim ellen gondolattal, szóval, cselekedettel. Tehát elég csak gondolni rá és máris bűnt követtünk el. Várjunk csak! Gondolattal, szóval, cselekedettel. De nem érzelemmel!!!

"Fontos egymástól megkülönböztetni az érzéseket, a gondolatokat és az ítéleteket. Mielőtt egy döntés megszületne, különböző lehetőségeket mérlegelünk, melyekhez különböző érzések kapcsolódnak. Az érzés spontán belső reakció egy személlyel, hellyel, helyzettel vagy eseménnyel kapcsolatban."
Nemes Ödön: Párbeszélgetés

Tehát az érzelem spontán belső reakció valamire. Spontán reakció, tehát nem vagyunk érte felelősek, tehát van létjogosultsága. Erkölcsi szempontból nincsenek jó és rossz érzelmekViszont az érzelmekben hatalmas lehetőség, energia rejlik. A rosszakban is. A cél nem az, hogy megváltoztassuk őket, hanem, hogy megtanuljuk őket kezelni. Mert az, hogy milyen ember vagy nem az érzelmeiden múlik, hanem azon, ami az érzelmek után következik. 

Régebben azt gondoltam, hogy ha sikerül megoldani a problémáinkat, ha jobban szót értek majd a gyerekeinkkel, ha kipihenem magam... satöbbi... akkor képes leszek megelőzni azt, hogy agresszív és hasonlóan negatív érzelmeim legyenek a gyerekeimmel kapcsolatban. Egyszer csak rádöbbentem arra, hogy ez mekkora egy ökörség.

Az élet a zajlik, vannak negatív kicsengésű történések. Még egy gyerek-szülő kapcsolatban is. Épp ott ne lenne??? Nem lehet mindig üdvözült mosollyal simogatni a gyerek fejét. Ha pedig a harag, a düh, a csalódottság és a többi, mind természetes érzelem ebben a kapcsolatban, akkor az azt is jelenti, hogy nem kell a negatív érzelmeket megelőzni, megsemmisíteni, elnyomni még csak megváltoztatni sem. Éppen ellenkezőleg! Az érzelmeket, a negatívakat, a pozitívakat egyaránt, át kell élni. Tudatosítani kell őket és átélni, hogy valamit kezdeni tudjunk velük. Nem épp ezt akarjuk a gyerekeinknek is megtanítani?

Szép elmélet. De tovább megyek. Kipróbálom mit jelent ez a gyakorlatban. Szegény első gyerekek, a kísérleti nyulak. De ez az egyetlen esélyünk, hogy fejlődjünk.
Lássuk tehát. Kutyaharapás szőrivel.

Mai tett:

Minden alkalommal, amikor ma a gyerekeim felbosszantottak - és ma erre számos alkalom volt, a drága jó Mikulás bácsi több tonnányi csokoládéja úgy hatott rájuk, mint valami koffeinbomba (igen én vagyok az anyjuk és hagytam) - szóval, amikor felbosszantottak és elöntötte az agyamat a vörös köd és jöttek a gonoszabbnál gonoszabb gondolatok, akkor nem álltam ellen az érzésnek. Nem szégyelltem el magam, nem akartam másként érzeni, meglátni bennük a jót, nem tereltem el a gondolataimat, nem gondoltam arra, hogy türelmesebbnek kell lennem velük. Hanem belemerültem az érzésbe. Néha még rá is játszottam. Igen, tényleg kibírhatatlanok. Annyira, de annyira elegem van belőlük. Hogy tudnak így viselkedni?!? Utálom őket!
Ilyenekre gondoltam, ezt ismételgettem magamban, néha behunyt szemmel, hogy az átélés valódi legyen.

És nem fogjátok ki találni mi történt! Magam is alig hittem.
Ahelyett, hogy egyre és egyre dühösebb lettem volna, ahelyett hogy belelovaltam volna magam, furcsa módon a negatív érzések ereje szépen lassan kifújt. Valahogy maguktól lecsendesültek. Mintha a kuktából jött volna ki a gőz. Kijött és nincs tovább. Ennyi.

Estére már alig maradt a hónapok óta magammal cipelt ingerültségemből. Sőt elő elő tört belőlem, hogy valójában mennyire odavagyok értük, attól függetlenül, hogy milyen komiszak.

Azzal, hogy az érzelmeimet szabadjára engedtem, visszanyertem az irányítást az indulataim felett.



A módszer eddig bevált, a kísérletet folytatom. De otthon mindenki csak saját felelősségre próbálja ki! ;)