Sőt, a másodperc egy töredékééig felmerült bennem, hogy nem is írok többet. Se a kommandóról, se másról. Nincs értelme. Kár minden szóért. Küzdhetünk akármilyen elszántan a külvilág teljes mellszélességgel úgyis azt üzeni majd, hogy tök bénák vagyunk és kár is volt belekezdeni... nem is a blogírásba. Az anyaságba.
Aztán ma reggel felkeltem és a gondolataim nem hagytak nyugodni! És anélkül, hogy reggelit adtam volna a gyerekeknek, lázasan elkezdtem írni.
Mert erről beszélni kell!
Mert, ha csak egyetlen emberhez eljut az üzenet, ha csak egyetlen anyuka megszívleli a szavaimat, már megérte.
Anyukák! Figyelem! Mindenki!
Kérlek nyissátok ki a fületeket és a szíveteket és adjátok tovább. Add tovább kérlek te is. Mert nagyon fontos, amit mondani akarok:
Az elmúlt hetekben voltak betegek a gyerekek, elutaztunk és mindenféle akadályokkal meg kellett küzdenem, mégis minden nap itt voltam és lankadatlanul folytattam, amibe belekezdtem. De elég volt egyetlen nap, amikor az ítélkezés környékezett meg és tessék, megbénított. Mert olyan ez, mint a méreg, láthatatlanul árad szét a lelkedben és mindenféle csúfságokat csinál... ha hagyod.
De nem csak az ítélkezésről van szó, nem egyes emberekről, nem csak intrika, nem csak elvárás dömping, nem csak felsőbbrendűség, valami több ezeknél, olyan, mint valami sötét erő, ami mindenütt jelen van és megmérgezi kapcsolatainkat, megtépázza önbizalmunkat. Nem tudom mi ez pontosan, csak érzem, ahogy folyamatosan ostromolja az anyai önbecsülésemet és egyetlen célja, hogy ellehetetlenítsen. Brene Brown, viselkedéskutató úgy nevezte ezt, hogy a "sohasem elég" kultúrájában élünk.
Azt hiszem minden anya tudja, miről beszélek.
És nem arról van szó, hogy annyira adnék mások véleményére, csak folyton azt érzem, hogy árral szemben úszom.
Mondok néhány példát:
Pár napos kórházi tartózkodás után, kontrollra megyünk a háziorvoshoz. Hosszú a sor, várakozás közben a gyerekeimbe belebújik az ördög és ízekre szedik a várótermet. Tudom, ki kellene őket vigyem, hogy lecsillapodjanak, de most fontosabb, hogy sorra kerüljünk. Nem nézek senki szemébe, de sejtem mit gondolnak.
Majd néhány hét múlva újra ugyanitt. A gyerekeim angyalkák, csendben nézegetnek egy mesekönyvet, amíg sorra nem kerülünk. A rendelő kisördöge ekkor egy másik testvérpárba bújik bele és én végignézhetem kívülről ugyanazt a színjátékot, amit legutóbb mi játszottunk el. Együttérzően pillantok az elkeseredett anyukára, aki erőtlenül próbálja ráncba szedni ivadékait.
Mikor elmennek megszólal a mellettem ülő anyuka, ölében egy szem gyerekkel: Micsoda fegyelmezetlen gyerekek, micsoda tehetetlen anyuka.
Na erre a hozzáállásra gondolok.
Épp egy barátnőmhöz igyekszem. Sürgős segítségre van szüksége, természetesen gyerek témában. Összefutok egy anyukával az utcán, mesélem, hogy hova igyekszem. Mire ő: Na te is meg vagy áldva, végre kiszabadulsz a mókuskerékből, és ahelyett, hogy pihennél mehetsz másoknak segíteni.
Na erre gondoltam.
Egy anyuka meséli a játszótéren, hogy megszenvedett az elején a babázással, hogy nem volt lelkileg felkészülve az első hetek megpróbáltatásaira. Erre egy másik anyuka megjegyzi, hogy ó, én minden könyvet elolvastam a terhesség alatt, igyekeztem minél jobban felkészülni, nem is volt gondom a szoptatással.
Na erre gondoltam.
Épp a péknél állunk sorba. A kicsi, amikor meglátja a csábító péksütiket az üveg mögött, azon nyomban éktelen sírásba kezd. Már nagyon éhes. Tőlünk zeng az egész bolt. Mivel a csitítgatás semmit nem használ, a cumi után kezdek kotorászni a táskámban. Amíg nem figyelek egy nő bepofatlankodoik elénk a sorba. Mire gondolhatott, mi mit csinálunk ott?
Na erre gondoltam.
Amikor az egyik anyuka arról beszél a játszótéren, hogy tudjátok van az a gyerek, aki így meg úgy, milyen rémes és ők már kerülik és miért nem csinál vele már valamit az anyja. És akkor én elmesélem neki, hogy ő azért olyan nehéz gyerek, mert a szülés közben oxigénhiányos állapot lépett fel és sérült és ez csak azért nem látszik rajta, így konkrétan, mert annyit foglalkoznak vele a szülei.
Na erre gondoltam.
Meg a többire.
Ó, te hagyod sírni?
Ó, te igény szerint szoptatod?
Ó, te rácsapsz a kezére?
Ó, tinálatok nincs napirend?
Ó, te cicin altatod?
Ó, te nem énekelsz neki?
Ó, te bölcsibe adtad?
Ó, te tízkor fekteted?
Stb., stb...
Ez!
Nem tudsz előle kitérni. Mindenütt ott van.
De vajon honnan vesszük a bátorságot, hogy megítéljünk másokat? Vajon ismerjük élete szövedékének minden apró szálát? Vajon mi nem kerülhetünk soha olyan helyzetbe mint ő? Vajon biztosak vagyunk minden döntésünkben? Mire fel? Az élet már igazolt? Vajon mi bűn nélkül valók vagyunk? Honnan tudhatnánk, hogy mi játszódik le a gyermek lelkében, mi a családjában? Még a sajátunkat sem ismerjük kívülről, belülről, a másét talán igen?
"Az igazán jó bíró szeme sarkában mosoly bujkál, mert a következő körben, (sőt talán már ebben) akár ő is állhat a vádlott helyén. Ez teszi őt igazságossá és könyörületessé."1
De nehéz az ítéletektől szabadulni, amíg te is nyakig vagy a szószban. Én is ítélkezem. Leginkább akkor, amikor meg kell határoznom önmagam. Ilyenkor jön az, hogy én nem vagyok olyan, mint ez és máshogy csinálom, mint amaz. Akkor sikerül könnyen toleránsnak lennem, amikor én magam rendben vagyok. Ha biztosan tudom, hogy jó úton járok, nincs szükségem az ítélkezésre. De vajon honnan tudhatnánk biztosan, hogy jó úton járunk?
"Egy olyan ingoványos területen, mint a gyereknevelés tuti stratégiai tippeket várni megtévesztő és veszélyes is lehet. Azért mondom, hogy veszélyes, mert az egyértelmű üzenetekből gyakran lesz kizárólagosság, intolerancia és ítélkezés. ezért tudnak sokszor olyan kritikus hangot megütni egymással szemben szülők: elkötelezzük magunkat egy módszer mellett, és észre se vesszük, hogy a mi módszerünk lesz a módszer.
Odavagyunk a gyereknevelési nézeteinkért, de ha valakinél azt látjuk, hogy teljesen eltérő módon közelít a kérdéshez, gyakran a saját módszereink nyílt kritikájaként könyveljük azt el.
A helyzet iróniája, hogy a gyereknevelés éppen azért a szégyen és az ítélkezés által aláaknázott terület, mert szülőként mi magunk is kétségek és bizonytalanságok közt őrlődünk. Mert az ember nem olyankor szokott gőgösen ítélkezni mások felett, amikor magabiztos a saját döntéseit illetően. Ha a saját döntéseim felől nem vagyok teljesen nyugodt, a rázós nevelési helyzetekben azonnal kibújik belőlem az önelégült kritikus. A lappangó félelem azt súgja, hogy talán nem vagyok tökéletes szülő, de az ítélkezéssel megnyugtatom magam afelől, hogy azért nálad még mindig jobb vagyok."2
Nagyon igyekszem ellenállni a kísértésnek, de néha engem is elcsábít az a kéjes élvezet, amikor pálcát törhetek más anyukák felett. Ha itt a blogon ütné fel a fejét ez a dolog, lécci, lécci, lőjetek le!
Ha pedig minket talál meg az ítélet, állnunk kell a sarat. Ha el tudnánk jutni arra a szintre, hogy ilyenkor csak csendben mosolygunk tudatosítva, hogy ez a dolog nem rólunk szól, ha határozottan és kedvesen tudnánk képviselni az érdekeinket...
Lépjünk egy lépéssel hátrébb. Bármilyen véleményt meg lehet fogalmazni bármiről. Ez nem azt minősíti, akit megítélnek, nincsenek egyetemes szabályok. Az egyetlen akinek elszámolással tartozunk, az maga a gyermekünk.
Az lenne az üdvös, ha ezt tartanánk szem előtt. Nekem ritkán sikerül... Hát nektek?
Addig is igyekszem magammal szemben is megértő lenni és gyakorolni a szégyentűrést és erősíteni az önbecsülésemet.
Mert ahogy az én gyerekemnek, úgy a te gyerekednek sem egy tökéletes anyára van szüksége, nem egy elég jó anyára, nem egy jobb anyára, hanem RÁD!
Nos, a káoszkommandós küldetésem ez lesz egy hétre:
Nem hagyom, hogy a kritika megbénítson!
A negatív benyomásokat nem engedem a lelkemen belülre, a romboló üzeneteket pedig átírom.
Káoszkommandó? Mi is ez? Kattints, ha többet szeretnél megtudni róla.
A szégyentűrésről:
Szégyent hozol a fejemre
További érdekes cikkek a témában:
Feldmár András: A gyerekednek rád van szüksége, nem egy jó anyára
Marie Forleo: Do you let criticism stop you? How to Insult-proof your ego
Lábjegyzetek:
1. Részlet Darnel Christian: Misztikum nélkül című könyvéből, A játék neve: fekete-fehér c. fejezetből
2. Részlet Brené Brown: Bátraké a boldogság című könyvéből, A szívvel-lélekkel nevelni c. fejezetből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése