Elkényeztetve

- Első gyerek? - kérdezte tőlem a takarítónő az újszülött osztályon.
- Az. - feleltem félszegen.
- Fú, nagyon el leszel kényeztetve, te kis cukorfalat! - tette még hozzá cukiskodva.
Na, kösz. Gondoltam magamban, nem tudván, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem.

A jóslat igaz lett. A kislányomat első perctől fogva tejben, vajban fürdettem, lestem minden kívánságát. Hogy elkényeztetett kis fruska lett-e belőle? Hááát...
Majd megszületett a kisfiam és átrendeződtek az erőviszonyok. A kis hercegnőmnek hozzá kellett szoknia, hogy nem csak körülötte forog a világ. Egyrészről örültem neki, hogy ilyen kicsi a korkülönbség köztük (2év), másrészt igen nehéz volt, hogy folyton úgy éreztem szét kellene szakadjak, hogy mindkettejük (és a saját?) igényeinek eleget tegyek. Mindenesetre az elkényeztetési mutató mindkettejük esetében kénytelen kelletlen alacsonyabbra csúszott. Hiába anya csak egy van.

De mit jelent ez a szó egyáltalán, elkényeztetve? Nekem mindig is nagyon negatívan csengett ez a kifejezés. Számomra az elkényeztetés olyan valami, ami sem a mama, sem a gyerek érdekeit nem szolgálja, ami mögött valami túlzott függőség rejlik, ami hátráltatja a gyerek egészséges fejlődését és kényelmetlenséget okoz a szülőknek. Egy rossz alku, ami senkinek sem jó. Az, ha kielégítjük a gyerekünk jogos igényeit, ha mindig rendelkezésére állunk az nem tartozik ebbe a kategóriába.

Ez így gyönyörűen hangzik. És a gyakorlat? Na, abba aztán úgy bele lehet gubancolódni, hogy csak na! Azért megpróbáljuk kibogozni?

Fektessük le az alapelveket (mindegyik külön is megér egy misét, ha lesz időm...):

1. A gyerekek folyamatosan nőnek, fejlődnek. Minden korosztály más, így másfajta nevelési hozzáállást kíván a szülőtől. Ezt nagyon jegyezzétek meg. Nekem ehhez két gyerek kellett, hogy valóban rájöjjek miről is szól ez (ha egyáltalán rájöttem). Az elkényeztetés is merőben mást jelent egy csecsemőnél és egy kisgyereknél. Ami egy csecsemőt biztonságérzettel tölt el, az egy dackorszakost önkényuralomra juttat. És ez az egyik rákfenéje az egész dolognak. Mert a szülőnek van egy alap hozzáállása az egész témához, amit még a szüleitől hoz, vagy ki tudja, és nagyon nehezére esik néhány hónap múlva homlokegyenest máshogy viselkedni, változni, fejlődni. De ez is a szép benne, ettől maradnak a szülők fiatalok. De ez egy másik bejegyzés témája (lesz;)!
Szóval képzeljetek el egy anyukát, aki odaadó szeretettel gondoskodott a kisbabájáról hat-nyolc hónapig. Teljes volt az idill, majd nem sokkal az egy éves szülinapja előtt rádöbben, hogy egy ördögfiókát melenget a lelkén. Logikus következtetés ilyenkor azt gondolni, hogy na, tessék elrontottam a gyereket. Pedig csak annyi történt, hogy a gyerek megnőtt és egy új korszakba lépett és a korábbi megoldások már nem működnek. Egészen úgy megy ez, mint a baba táplálása. Hat hónapig kizárólag anyatejet kap, majd fél év után láthatólag már nem elegendő neki csupán a tej. Ekkor bár logikusan hangzik senkinek nem jut eszébe, hogy hoppá elrontottuk a gyereket, a sok tejjel, kezdettől fogva almát kellett volna kapjon. Nyilvánvaló, hogy nem a gyerekkel de még csak nem is a szülővel van gond, csupán egy új korszak köszöntött be, nincs más dolgunk, mint szépen fokozatosan elkezdeni a hozzátáplálást. Nevelési stílusunknak is így kellene megújulnia, idomulnia az egyes korszakokhoz, ilyen fokozatosan, és nem ritkán ilyen drasztikus mértékben. Nem tudtuk mire vállalkozunk, igaz?

2. Egy babát nem szabad sírni hagyni! Semmilyen körülmények között! Nem válik hasznára, nem erősödik meg tőle, nem tanul belőle semmi jót. Csak a világba és a szüleibe vetett hite, természetes bizalma rendül meg tőle. Az élet első hat hónapját a pszichológiában úgy hívják, hogy az ősbizalom korszaka. Ebben a néhány hónapban alakul ki annak alapja, hogy a gyermek mit gondol a világról. Az, hogy ebben az időszakban biztonságos vagy veszélyes, kiszámíthatatlan helynek éli-e meg, meghatározza viszonyulását az emberekhez, környezeti hatásokhoz egy életre szólóan.
De mi számít sírva hagyásnak?
Ha kimegyünk pisilni miközben a baba sír az nem számít annak. De szerintem még az sem, ha a testvérét megpisiltetjük, azzal együtt, hogy ez a szobatisztaságra szoktatás időpontjában nem épp két perc. Ezek a mindennapi élettel együtt járó dolgok. A sírva hagyás egy ideológia, egy nevelési módszer, miszerint, ha a babát, gyereket magára hagyjuk a problémájával, akkor kénytelen lesz megtanulni azt egyedül megoldani. Talán így van és az adott probléma megoldódik. De mit is tanul a gyerek valójában? Azt, hogy a szüleire nem számíthat, ha bajban van, hogy egyedül kell megbirkóznia, olyan dolgokkal, amik messze meghaladják az erejét, hogy ez a világ nem az a boldog és barátságos hely, amire az anyaméh alapján számított. Talán megtanul aludni, vagy elfoglalni magát, de nagy árat fizetünk ezért. Azt gondolom a sírva hagyás nem is annyira a sírással eltöltött percek számától függ, még csak nem is a sírás intenzitásán múlik, hanem az egyedül hagyás mögött meghúzódó szándékon. Persze az időtartam sem elhanyagolható. De azt mondják, a babák az első hónapokban szimbiózisban élnek az anyjukkal lelki szinten is. Többek közt ezért is azt gondolom, sírva hagyásként azt élik meg, ha az édesanyjuk tudatosan magukra hagyja őket a bajukban, egy magasztosabb cél elérése érdekében (pl megtanuljon egyedül elaludni). Pontosabban megérzik mi a motivációnk, mint mi magunk.

3. A gyerekek sírnak. Pont. Sírnak kicsinek, sírnak nagynak, sírnak, ha fiúk, sírnak, ha lányok. Ki többet, ki kevesebbet, de sírnak. Az a szülő, aki nem bírja a gyereksírást, hisztit, nyafogást elviselni nagyon el fogja kényeztetni a gyerekét, hogy rosszabbat ne mondjak. Ha valóban nevelni, tanítani akarunk ezt tényként kell elfogadjuk.
Kezdő anyukaként, (nem mintha a mostani korszakban ne lennék az) szóval akarom mondani, az első hónapokban, kis naivan azt gondoltam, ha elég jó anya leszek, akkor a kislányom nem fog sírni. A többgyerekes anyukáknak itt nem ér nevetni! Ezt gondoltam. Egyedül lennék vele?
Pedig a sírás teljesen természetes érzelmi reakció az életben adódó kellemetlen, fájdalmas, lelkünk mélyére ható helyzetekre. A gyerekek így kommunikálnak, így adják tudtunkra, hogy most épp valami nagyon van velük. Képzeljünk el egy gyereket, aki sosem sír, nincsenek érzelmei. Vááá. Miért is nem tartjuk ildomosnak az érzelmeket a mai világunkban?

4. Az anya is ember. Vannak érzései, igényei, szükségletei, és psszt hibái is. És ott vannak még a testvérek, apukák. Nem szép dolog, ha a baba idényeit egyértelműen és automatikusan a család többi tagjának szükségletei elé helyezzük. Ez megint csak nem vezet sehova. Egy ideg-összeroppanás szélén álló anyuka (emlékszünk szimbiózis), egy feszült légkörű család... ez lenne a baba érdeke? A családot egységként kell kezelni, a család közös érdekét szem előtt tartva. Tyúú, fel van adva a lecke.
Elizabeth Pantley A békés álom könnyek nélkül c. könyv szerzője fogalmazta meg ezt a dilemmát: Semmi szín alatt nem akarom sírva hagyni a gyerekem (próbáltam, iszonyú), de bármit megadnék azért, hogy a gyerekem átaludja az éjszakát. Tragikusan szükségem van az alvásra.

5. Az elkényeztetés ott kezdődik, ahol a baba igénye véget ér. Más néven, ha reagálunk a baba hívására, ha mindig elérhetőek vagyunk, amikor valami gondja van az számomra nem elkényeztetés. A gond ott kezdődik, amikor nem azért simogatjuk álomba a gyereket, mert erre neki valóban szüksége van, hanem azért mert nekünk van rá szükségünk. Kompenzálni akarjuk a gyerekkori sérelmeinket, vagy azt hogy testvére született, vagy azt hogy újra munkába álltunk. Mindegy mi áll a háttérben, a lényeg, hogy a gyerek függősége a mi függőségünkből ered. Ezeket a dolgokat kibogozni... valószínű, hogy ahhoz már pszichológus, álomfejtés kell.

6. Az elkényeztetés egy rossz szokás. Nem egy elromlott gyerek, csak egy szokás. Aminek ráadásul nem csak negatív hatásai vannak. Mert egyrészről függőség, és akadályozza a gyereket a fejlődésben, másrészről szoros érzelmi kötelék, sokszor kellemes közös időtöltés. A mostani eszemmel úgy fogalmaznám meg, hogy az elkényeztetés egy olyan szokás vagy viselkedés gyerek és szülő között, ami hosszú távon nem működőképes, és egy idő múlva folyamatos konfliktus forrásává alakul. Az ideális az lenne, ha kezdettől fogva olyan szokásokat tudnánk kialakítani, amik esetleges kisebb változtatásokkal, mindannyink számára hosszútávon is fenntarthatóak lesznek.

7. A babáknak és a gyerekeknek is szükségük van a mamájukra. Éretlenek, kiszolgáltatottak és egyszerűen vannak dolgok, amikkel egyedül nem boldogulnak. Nem akkor fejlődnek kiegyensúlyozottan, ha magukra maradnak, hanem ha megfelelő támogatást kapnak. Viszont igen vékony a határ a beavatkozás és az önállóságot ösztönző támogatás között.

8. A nevelés alapja a szeretet, a kapcsolat, a kötődés. Ez a legfontosabb,enélkül semmilyen nevelési elv nem működik. És a kötődés nem alakul ki magától az első percben. Ehhez idő kell és sok közös pillanat. Ha közben a gyerek elkényeztetett lesz az kisebb veszteség mintha a kapcsolat nem elég erős.

9. A gyerek nem attól lesz boldog, hogy teljesítjük minden kívánságát. Sőt elárulok egy titkot nem feladatod hogy boldoggá tedd a gyereked. Az élet nem fáklyás menet (tudod mibe kerül annyi fáklya? ;) Elég ha mellette vagy amikor megküzd a rá váró kihívásokkal.

Ez mind szép és jó. De akkor most elkényeztetem a gyerekem vagy sem?

Ezt én sajnos nem tudom neked megmondani. De mesélek egy anyukáról, aki engem közelebb segített a válaszhoz. A fent említett Elizabeth Pantley könyve kizárólag az alvásról szól, de megkockáztatom többet tanultam tőle az anyaságról, és a gyereknevelésről, mint az összes többi könyvből együtt véve. Ő egy ízig vérig anya. Szült négy gyereket és nem nyugodott bele, hogy szélsőséges módszerekhez folyamodjon. Kipróbált mindent, sírva hagyást, együtt alvást, de valódi megoldást egyik sem adott az alvás problémáikra. És rájött, hogy azért, mert nem az egészet nézik. Az egyik csak a baba érdekeit vette figyelembe: kapd fel azonnal ha megnyikkan, szoptasd meg, ha sír, akár egy éjszaka többször is, akár két éves kora után is, stb. A másik csak a szülő érdekeit nézi: a babának meg kell tanulnia egyedül aludni, meg kell szokja a kiságyát, le kell tudja foglalni magát, stb. Keresett kutatott, de sehol nem talált egy módszert, ami a kettőt egyesítette volna. De ahelyett, hogy beletörődött volna, hogy erre a gordiuszi csomóra nincs megoldás, inkább kidolgozott egy saját módszert, amit Pantley-féle gyengéd leválasztási módszernek nevezett el. Szerzett 70 tesztanyukát a világ minden tájáról, hogy teszteljék a módszerét és írt egy könyvet a hozzá hasonlóan a középutat kereső reményvesztett szülők számára. A módszere is zseniális (még majd írok róla), de a filozófiája (még majd erről is), ami igazán megszívlelendő. Pontosan ismeri az anyai lélek titkait. Tudja, hogy elgyengülünk babánk könnyes szemeitől. És megérti. De megtanít arra, hogyan lépjünk egy lépéssel hátrébb, ha már nincs szükség a közreműködésünkre, hogy hogyan ösztönözzük gyermekünket az önállósodás útján. Hogyan változtassunk gyengéden és fokozatosan számunkra elviselhetetlenné vált  helyzeteken.
Sajnos csak az alvásról írt, de hozzáállását igyekszem a gyereknevelés minden területén alkalmazni.
Középút, gyengéd ösztönzés és fokozatos változtatások. Ez lehetne a mottó.

De jól sejtitek. A középutas megoldások alkalmazására nincs recept. Sőt aki emellett dönt, annak tudnia kell, hogy a legnehezebb utat választotta. Olyan ez mint a kötéltánc. Folyamatos koncentrációt igényel, ott fent több száz méter magasban imbolyogsz, és bármikor lezuhanhatsz... De ez csak a látszat. Mert van biztosító kötél (nevezzük anyai szeretetnek) és minden nap újra kezdheted a gyakorlást.
Elizabeth azt mondja, erről, hogy olyan mintha táncolnánk. Én is így érzem. Szorosan összekapaszkodunk, néha nem tudjuk merre tartunk, mert oldalra lépünk, majd vissza, mintha nem is haladnánk, néha beleszédülünk, néha elfáradunk. De ha távolabbról nézzük a mozdulatokat, akkor összeáll a kép, akkor látható, hogy ez egy tánc, aminek értelme a mozgás öröme maga.

Kisiskolás koromban színjátszókörbe jártam. Épp A répa című meséből átdolgozott musical egy táncos betétjét próbáltunk a tánctanárral, amikor a kis társulat energikus vezetője, felugrott a színpadra és koreográfiára fittyet hányva élvezettel táncolni kezdett. Össze vissza lépegetett a zenére, de mozgása magabiztos volt és az arca sugárzott. Tapsoltunk!
- Na, hogy tetszett, gyerekek? Láttátok a lábamat? Láttátok a lábamat? Tanuljátok meg szépen a lépéseket, de ha kiálltok a színpadra többé ne törődjetek a lábatokkal. Táncoljatok!