Az életet adó víz

A földi élet elképzelhetetlen víz nélkül. Az embrió földi életét a magzatvízben kezdi meg. Mikor világra jön az újszülött, testének 80%-át víz képezi. Felnőttkorára ez lecsökken 65%-ra, de még így is jelentős. Egy 80 kg-os ember szervezete 54 liter vizet tartalmaz! Ehhez képest mennyit iszunk meg naponta? Őszintén! Pedig nagyon fontos, hogy a testünkből távozó vizet folyamatosan pótoljuk. A dehidratációnak nagyon komoly élettani következményei vannak. Egyes vélekedések szerint a betegségek nagy része is a vízhiánynak köszönhető. Azt mondják, nem betegek vagyunk, csak szomjasak. Elgondolkodtató.

„Testünk már 1% vízhiánynál szomjúsággal jelez.
2%-os folyadékveszteség megzavarhatja a rövidtávú emlékezetet, nehézséget okozhat az alapműveletek elvégzésénél.
3%-os hiány csökkenti az anyagcserét.
5%-os hiány enyhe lázat idézhet elő.
10%-os hiány esetén a vesék működése leáll és izomgörcsök lépnek fel.
...és mindössze 20%-os veszteségnél a szervek működése fokozatosan leáll, és ez halálhoz vezethet.”

forrás: harmonikuselet.bloglap.hu

"Az volt egyszer bajos élet,

hogy a vizek kiszáradtak,

a folyóból mind kötél lett,

patakokból csepűmadzag.

Fától fáig, hegytől hegyig

kifeszíték egytől egyig,

s mint szárítókötelekre

teregeték föl ezekre

a tengerek lepedőit,

tavak, tócsák kis kendőit,

így szárítják, így bizony,

a sok vizet a napon.

No, mit tegyen szegény galamb,

hát még a lúd meg a réce!

Összefognak, ők nem fognak

szomjan halni csak azért se,

elmennek ők világvégre,

míg inni nem kapnak végre."

Móricz Zsigmond: Galamb, réce meg a lúd

Szerencsére nekünk nem kell a világ végére menni, ha inni szeretnénk. De még csak a szupermarketig sem, mert a csapból ivóvíz folyik.

De mennyi is az ideális mennyiség? Erről már megoszlanak a vélemények. A legtöbb helyen egy átlagos felnőttnek kb. 2 liter elfogyasztását ajánlják naponta. Ebbe nem tartoznak bele a szénsavas, alkoholos italok, a kávé, de a sós leves sem. És persze függ a fizikai munkavégezéstől, a kánikulától, testsúlyunktól, stb.

És mi a helyzet a kismamákkal, szoptatós anyukákkal? Ez esetben a fent leírtak hatványozottan igazak. Az, hogy az anyukák, isznak-e elegendő folyadékot, nagyban befolyásolja a közérzetüket, fáradékonyságukat, a magzatvíz mennyiségét, a tej termelődését… Nekik minimum 3 liter víz elfogyasztását ajánlják a szakemberek. Szülés után, ill. a tej beindulásakor még többet is! De gondoljuk csak bele, a magzatvíz az utolsó harmadban több, mint egy liter is lehet és 3 óránként teljes egészében lecserélődik. Egy kizárólagosan szoptatott 6 hónapos csecsemő a nap folyamán egy liter tejet is kiszippanthat a mamából. Ehhez képest már nem is olyan sok az a három liter.

De hogyan gyömöszöljünk magunkba ennyi vizet, ha nem vagyunk ehhez hozzászokva?!? Ha már megszoktuk, hogy szomjasan élünk, a test jelzései nem lesznek elegendőek, tudatosan kell figyelmet fordítanunk a dologra. Sokan mondják, hogy ők képtelenek ennyit meginni. Ilyenkor nem elég, ha reggel elhatározzuk, hogy ma többet fogunk inni, mert előbb még elrohanunk a boltba, lefektetjük a gyereket, beteszünk egy mosást, menni kell az oviba… és este rájövünk, hogy alig ittunk pár kortyot. Ekkor nem érdemes bepótolni az egész napi mennyiséget, mert attól nem csak zaklatott lesz az éjszakánk, de még vízrészegséget is kaphatunk (Ez akkor fordulhat elő, ha egy-ültő helyünkben megiszunk több liter vizet. A vízivó verseny nem ajánlott!). A cél, hogy az optimális mennyiség egyenlegesen legyen elosztva a nap folyamán. De mégis, hogyan?

Ötletek a tudatos vízfogyasztás elősegítésre:

Mennyi is az annyi?
3 liter = 30 dl = 2x1,5 l-es palack = 3x1 l-es kancsó = 6x5 dl-es palack = 15x2 dl

-          Ha még sűrűn, háromóránként szoptatunk, megtehetjük, hogy minden szoptatás előtt vés után megiszunk egy-egy pohár vizet, rituálé jelleggel. 8x2x2=24 dl

-     Írjuk be a feladatlistánkba az ivást. 

-          Tegyünk ki a lakás központi helyére két 1,5 l-es ásványvizes palackot, kupak nélkül. Kivéve, ha ettől a férjünk frászt kap.

-          Állítsuk be a telefonunkat, hogy minden órában jelezzen, reggel 8-tól este 10-ig. Ha ütött az óra, legurítunk egy pohár vizet. Némely telefon szundi funkcióját be lehet állítani, hogy jelezzen egy óra múlva. 15x2=30dl

-          Válasszunk egy szimpatikus méretű palackot, kancsót, kulacsot és vigyünk mindenhova magunkkal, rendszeresen igyunk belőle, majd töltsük újra. Az újratöltések számát jelöljük valahogy. Például, annyi hajgumit akasztunk a palack nyakára, annyi csomót kötünk egy szalagra, stb. ahányszor kiittuk a tartalmát. Így pontosan nyomon követhetjük, hogy hol tartunk.

-          Egy másfél literes palackot dekoráljunk ki. 2 decinként alkoholos filccel húzzunk rá egy vonalat, mint egy mérőpohárra, majd a megfelelő vonal mellé írjuk a megfelelő órát 8-14-ig, a másik oldalára 15-21-ig. Ez mint egy homokóra, ööö vízóra működhet, pontosan megmutatva, hogy hány órakor épp hol kellene tartanunk az ivással. Azért néha cseréljük le a palackot egy újra.

-          Tegyünk a polcra 15 db vízzel teli poharat. Dehogyis! Ki akarna ennyit mosogatni!

Igazából lényegtelen a módszerünk. A fontos, hogy a baba tudjon lubickolni a magzatvízben, ihasson sok-sok tejecskét, mi ne tántorogjunk a kómától, ne vakarózzunk a száraz bőr miatt, stb.

Hogy rögtön tapasztalni fogjuk-e a változást? Meghiszem azt! De nem fittebbek leszünk, csak minden félórában rohanhatunk a vécére pisilni. De kitartás, ez kb. egy nap alatt elmúlik. A szervezet három nap odafigyelés után, megkönnyebbülten átáll az új működésre. Ez után, már egyértelmű szomjúsággal fog jelezni, ha kezdenénk újra ellustulni. Ha megszokjuk, hogy nem hagyjuk figyelmen kívül ezt az érzést, és időnként ellenőrizzük, hogy mennyit iszunk, akkor nem kell többé hasonló macerás módszerekhez folyamodnunk és foglalkozhatunk fontosabb dolgokkal.

Segítség!

Az anyaság 24 órás szolgálat. Nincs hétvége, nincs szabadság. Ha egész nap te látod el a gyerekeket, alig tudsz negyed órákat lecsippenteni itt-ott, hogy egy kicsit saját magaddal is törődj. És akkor még nem is beszéltünk a háztartásról. Ha a mosás, főzés, takarítás, bevásárlás, gyereknevelés terhei mind a te válladat nyomják és életed párja, csak lapátolja haza a pénzt, ne adj isten, még egy-két órát dolgozol, vagy tanulsz is mellette, akkor garantált, hogy egy csepp szabadidőd sem marad.
De lehet, hogy újragondolod a fontossági sorrendet és szakítasz magadnak egy kis időt a pihenésre. Ekkor viszont jó eséllyel jön az utálatos bűnös érzés, hogy jaj mennyi munka áll elvégezetlenül. Ekkor vagy megtanulsz együtt élni ezzel, elengedsz bizonyos feladatokat (vagyis átlépsz a kupi kupacok felett) vagy jön az idegeskedés és a kapkodás, hogy behozd a lemaradást. Közben arról ábrándozol, hogy talán lehetne ezt ügyesebben is csinálni. Persze a lelked mélyén tudod, hogy 100%-ot minden fronton lehetetlen teljesíteni.
Ilyenkor igazi áldás, ha van segítséged. A barátnők, nagyszülők néhány órás segítőkész látogatásai aranyat érnek az agyonhajszolt anyukáknak. Minden kismama könyvben leírják: ha valaki segítséget ajánl fel, ne gondolkozz, fogadd el! Egyet értek. De vajon mégis miért esik olyan nehezünkre a segítséget elfogadni, pláne kérni? Mert valljuk be, nehezünkre esik.

Minden szülőnek, aki először bízza másra imádott porontyát, remeg a gyomra. Az első éjszakán, amit a mamák a babától külön töltenek, tippeljétek meg, ki alszik nyugtalanabbul. Talált süllyedt: a mama. Az első óvodai napon kinek lábad először könnybe a szeme? Bizony, bizony az anyukának. Aggódunk értük, és azt gondoljuk, a világon mi vagyunk az egyetlen lények, akik rendesen gondoskodni tudnak róluk. Némely családokban az apuka is másodrendű személy, mert mindent anyuka intéz a gyerek körül. Ez az erős kötődés belénk van kódolva. Így normális, és igazából csodálatos. De előbb-utóbb érdemes túllépnünk rajta. És bár eleinte nagyon nehéz nyugodt szívvel lepasszolni a kölyköket, hamar belejön az ember. ;)

Ha a segítség a házimunka terén érkezik, az is kemény dió. Mert legyen szó egy kis vasalásról, mosogatásról, teregetésről, a lelkes segítő, akár anyós, akár legjobb barátnő, tuti fix, hogy egészen másként fogja elvégezni, mint ahogyan te szoktad. Mert az egyik folyóvízbe mosogat, a másik áztat, az egyik félbe hajtja a pólót, a másik háromrét és sorolhatnánk. Még anyukád sem úgy végzi el, mert ez már a te háztartásod. Ahány ház, annyi szokás. Puff neki. És fú, feszélyez ám, ha valaki a te konyhádban sertepertél. Intim dolgok ezek. Ó, még a férjeddel is kerülhetsz ilyen összetűzésbe, mert ő mondjuk nem olyan alapos. De őszintén, ha egyszer el van mosogatva, akkor nem teljesen mindegy, hogyan. Nem nagyszerű érzés ránézni az üres konyhapultra? És ha néhány napig gyűrött ruhában járunk? Nagy ügy. Nem többet ért a segítség?

A maximalizmusunk és a túlzott önérzetünk ebben az ügyben (is) az utunkban áll. Mintha szégyen lenne, hogy segítségre szorulunk. Nem akarjuk, hogy kiderüljön, hogy nem boldogulunk egyedül, pedig mindenki másnak röhögve megy. (Csakhogy ez kamu!) És nem akarunk adósai sem lenni senkinek. És kicsit attól is félünk, hogy ha ily módon, elköteleződünk, akkor majd feljogosítva érzik magukat, hogy beleszóljanak a dolgainkba, a gyerekünk nevelésébe.
No igen, ez benne van a pakliban.

Miért érdemes mégis élnünk a lehetőséggel, ha valaki segíteni tud nekünk?

Mert ahhoz, hogy teljesíteni tudjunk szükségünk, van feltöltődésre. Lehet, hogy valóban mi vagyunk a legjobb társaság a gyermekünknek, de ha csak árnyéka vagyunk önmagunknak, ez már korántsem biztos, hogy igaz.
Mert a gyereknek is jót tesz, ha a mi világunkon kívül mást is megismer. Mi vagyunk a biztos alap, az iránytű, a többi ember viszont szélesíti a látókörét, gazdagítja a tapasztalatait.
Mert a házasságunknak nem hogy jót tesz, de egyenesen nélkülözhetetlen a gyerekek nélkül, kettesben eltöltött idő. Ez nem luxus!
Ugyanígy a többi gyerekünknek is szűksége van a kettesben töltött, ajándék időre.
Mert egy tökéletlenül elvégzett házimunka sokkal többet ér, mint egy sehogyan sem elvégzett, vagy egy tökéletes, egy stresszes, fáradt anyukával a háttérben.
Mert a nehéz helyzeteket könnyebben elviseljük, ha nem érezzük magunkat egyedül.

És miért érdemes nekünk segíteni más anyukáknak?

Mert sosem tudhatjuk, mi mikor szorulunk segítségre, és így lesz kihez fordulni.
Mert egészen felemelő érzés másokon segíteni.
Mert addig megfeledkezhetünk saját problémáinkról.
Mert mások gyerekeitől, családjaitól sokat tanulhatunk.
Mert magunk is meglepődhetünk, hogy mi mindenre képesek vagyunk.

És végezetül a legfontosabb, amiért a segítség nagyszerű dolog - akár adjuk, akár kapjuk - az pedig az összetartozás érzése: hogy mind egy csapatban játszunk és érdemes küzdeni. ;)

Szégyent hozol a fejemre!

A gyerekeknek különleges érzékük van arra, hogy lehetetlen helyzetbe hozzák az embert. Mintha arra születtek volna, hogy folyton borsot törjenek az orrunk alá. Nincs ez másként akkor sem, ha épp nem otthon vagyunk. A balhét persze nekünk kell elvinni. Ez a társadalom nincs felkészülve még arra, hogy ezeket, az apró csínytevéseket tolerálni tudja. A gyerekek pedig nem úgy születnek, hogy a vérükben van a társadalmi norma. Akinek gyereke született biztosra veheti, hogy előbb utóbb cikis helyzetekbe kerül.

Hogy mire gondolok? Arra, amikor imádnivaló cukorfalat 2 deci savanyú tejjel lebukja az ismerősöd vadiúj koktélruháját, amikor gondolkodás nélkül odapisil a házsártos szomszéd néni konyhaablaka alá, amikor puszta segítőkészségből leborít néhány minőségi bort az áruházban, vagy a másodperc törtrésze alatt ízekre szed egy ezer darabos kiszerelésű papírzsebkendő csomagot... Amikor fennhangon megkérdezi a buszon, hogy ennek a bácsinak miért nincsen haja, vagy miért olyan nagy a melle a néninek... Arról nem is beszélve, amikor a játszótéren szánt szándékkal fellöki a másik gyereket, vagy végigkarmolja az arcát. Később majd rajzszöget tesz a tanár néni székére, csókolózik a pad alatt... Tudom is én!

De biztosra veheted, hogy minél több gyereked van és minél elevenebbek, annál jobban fogjátok zavarni a többi embert, főként azokat, akiknek még nincs, vagy már régen volt gyerekük. Mert az udvaron kitapossák a füvet, mert a teraszról ledobálják a játékot, mert a szomszéd orra esik a homokozó játékokban, mert a játszótér túl hangos, ide ne is építsenek, mert a az alsó lakó fejére szakad az emelet az ugrándozástól, mert a boltban visítanak, ha hosszú a sor...
És akkor megtalálnak téged a szemrehányások, a kritikák, a megvető pillantások.
Kedves anyuka, talán nem kellene engedni...
Maga szerint normális az, ha a gyerek...
A maga gyereke volt?...
Mire neveli maga a gyerekét?...
És akár jogos, akár nem, akár tehetsz róla, akár nem, ki se kell, mondják, és te ott állsz lángoló arccal, és legszívesebben elsüllyednél szégyenedben. Köpni, nyelni nem tudsz, és az ájulás kerülget. Ismeritek az érzést, nem?
Persze gyerek nélkül is megadatik néha-néha, de gyerek mellett garantáltak az ilyen élmények. Még akkor is, ha igazán jól neveltek, mert gyerekkel zajlik az élet.

Ismerek egy olyan éttermet Budapesten, ahol ki van írva, hogy megkérjük kedves vendégeinket, amennyiben lehetséges hagyják otthon a gyermekeiket. Persze vannak igazi vásott, neveletlen kölykök, akikkel lehetetlen egy fedél alatt étkezni, de azt hiszem, ez a történet nem erről szól. Amíg az általános közfelfogás szerint a gyerekek és a gyerekes családok, csak megtűrt egyének lesznek, akinek jobb lenne, láthatatlanoknak lenni, addig nem fog nőni a gyermekszületések aránya.

De ezekkel, a gondolatokkal a célom nem is annyira a társadalomkritika volt, csak szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ha ilyen helyzetbe kerülsz, az nem csak rólad szól. Tudom, könnyű azt mondani, hogy ne vedd magadra a dolgot. Az, hogy mennyire lehet könnyen tovább lépni, nagyban függ az érintett felek kulturáltságától. De egy érzékenyebb anyuka, egy rázósabb eset után képes napokig marcangolni magát, hogy ő rossz anya és elrontotta a gyerekeit.

 

Nos, mit tehetünk ilyenkor, amikor a gyerekünk szégyent hoz a fejünkre?

Temessük el magunkban az érzést? Kezdjünk önmarcangolásba? Süllyedjünk el?
Semmi esetre sem! Nézzünk vele farkasszemet. :)
Létezik erre egy technika, amit szaknyelven szégyentűrésnek hívnak. Széleskörű viselkedéskutatáson alapszik és használható bármilyen szituációban, amikor elönt a szégyen. A célja, hogy újra visszataláljunk önmagunkhoz, visszaépítsük az önbecsülésünket, a kapcsolatunkat a világgal. Hogy az élet mehessen tovább.

1. Fáj, fáj, fáj!!!
Tudatosítsd a szégyent. Amikor épp basszus odapisilt... leborította... felidegesítette... és már megmenekültünk a szituációtól, tudatosítsuk az érzést, hogy ez iszonyú volt. Akár fizikai fájdalmat is érezhetünk. Mintha a fejünket vertük volna be: áááá, ez fájt, ez fájt!!!

2. Miért?

Tedd fel a kérdést, miért is volt ez ennyire mellbevágó? Milyen üzenet, vagy elvárás váltotta ki ezt a rossz érzést? Mit sugdosnak a kis szörnyecskék a fejedben, hogy aláássák az anyai önbecsülésed?

Van pár ötletem: Rossz anya vagy! A gyerekeid neveletlenek és undorítóak! Rosszra neveled őket, sosem lesz belőlük rendes felnőtt! Selejtesek! Azt képzeled, hogy neked mindent szabad? Hogy a gyerek mentség mindenre? Minek szültél gyereket, ha nem tudod megnevelni, lekötni, stb.? Tökéletesnek kellene lenned, aki mindig tudja mi a megoldás. Mindenki jobb anya, mint te! Nem vagy anyának méltó! Különben is anya vagy te egyáltalán?!?

A variációk száma végtelen. Önostorozás nagymesterei előnyben!

3. Az igazságpróba!

Ez a legnehezebb. Visszatérni a földre, hogy eldöntsük mi az igazság az egész történetben. Tényleg annyira neveletlen lenne a kölykünk, vagy ez a viselkedés csak életkori sajátosság? Tényleg olyan rossz anyák lennénk, vagy ma csak kicsit lankadt kicsit a figyelmünk? Tényleg rosszra neveljük a gyereket, vagy csak egészséges szabadságot adunk neki? Tényleg elhanyagoljuk a kötelességeinket, vagy egyszerűen hulla fáradtak vagyunk? Milyen anya vagyok valójában? Milyenek a gyerekeim?

Ha megtaláljuk a válaszokat, attól még nem könnyebbülünk meg. Ha igazak voltak a vádak, azért, ha nem azért fáj. Mert vagy önmagunkban, vagy a gyerekeinkben, vagy az emberiségben csalódunk. Mert rájövünk, mennyire sebezhetőek vagyunk, ha a gyerekeinkről van szó. Legnehezebb mindezt kibogozni, ha igaz is meg nem is.

A lényeg, hogy végül tisztán lássunk.

4. Kibeszélés.

Ha szégyenélményt magunkba fojtjuk, elkezd erjedni, mint a kint felejtett makaróni, és mindenféle csúfságokat csinál a lelkünk mélyén. Ezért, amilyen gyorsan csak lehet, osszuk meg valakivel. Beszéljük ki magukból. Akár többször is. Lehetőleg egy minél megértőbb jó baráttal. Ha netán van szerencsénk egy harcedzett anyukát megkérdezni, egyéb szaftos történeteket is hallhatunk. ;) És együtt nevetve, újra átélhetjük az egységet, hogy tartozunk valahova. Az empátia és a humor elsősegélyként hat a sebeinkre.

5. A tettek mezeje.

Végül döntsük el, mit akarunk kezdeni az egésszel. Van valami, amin változtatni akarunk? Szeretnénk megelőzni a hasonló helyzeteket? Legközelebb mit teszünk, ha így alakul? És ha szükséges, húzzuk meg a határokat: Köszönöm az észrevételt, átgondolom, de a gyermekem nevelésének a terhe az én vállamat nyomja. Hadd legyen ez az én dolgom.

Nem mondom, nem egyszerű. Van, akinek az elemzés, van, akinek a kibeszélés megy nehezen. De gyakorlat teszi a mestert. Az érett szülői önbecsüléshez, valahol erre vezet az út.

És most elmondjam mi az igazság, azzal kapcsolatban, hogy jó anya vagy-e?

Azt gondolom, rossz szülőnek azt lehet mondani, aki súlyosan elhanyagolja a gyermeke érzelmi és testi szükségleteit, és/vagy lelkiismeret furdalás nélkül bántalmazza brutálisan a gyermekét lelkileg vagy testileg. Ezek miatt van okunk szégyenkezni, de kétlem, hogy aki gyermeknevelési blogot olvas, ebbe a csoportba tartozna.

Egyéb iránt vajon kinek van joga megítélni téged? Ki ismeri a legjobban a gyerekeidet, az élethelyzetedet? És vajon a társadalmi normák olyanok, mint a szikla? A köpködés az egyik kultúrában undorító, a másikban férfias dolog. Száz éve még a suliban a rossz gyerek körmöst kapott, ma inkább a tanárt rúgják ki…

Másfelől arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy van a létezésnek egy másik dimenziója, ahol, ahogy Pál Feri atya mondaná az emberi méltóság kikezdhetetlen. Mert akármit teszünk is, akármilyen hibát követünk el, akárhogy porig aláznak minket, attól még ugyanúgy emberek maradunk (és anyák/szülők) a szervezetünk és lelkünk összes csodájával együtt. És az, hogy részt veszünk egy másik ilyen lény megteremtésében és felnevelésében, önmagában véve is csodálatra méltó.

És ez sokkal többet ér, mint egy vadonatúj kanapé (főleg, ha már le van pisilve! ;)

A szégyenről, a szégyentűrés technikáiról és a szégyenmentes gyermeknevelésről még többet olvashattok a szégyenkutató, Brené Brown Bátraké a boldogság című könyvében és egyéb publikációiban.