Indulatkezelés

Mottó:

Az, hogy milyen ember vagy

nem az érzelmeiden múlik,

hanem azon, ami az érzelmek

után következik. 

Egy gyerek olyan indulatokat képes kihozni a szüleiből, amiről a legmerészebb álmukban sem gondolták, hogy bennük megvan.

Hiába, a gyerekek ismerik az összes gyenge pontunkat. Lehetetlen rejtegetni. Professzionális módon értenek hozzá, hogy az őrületbe kergessenek.

Mindenkinél egyéni, hogy hol szakad el a cérna, de mivel minden korszak merőben más hozzáállást kíván a szülőtől, lehetetlen, hogy valakinek mindegyik feküdjön. Előbb utóbb eljön a tehetetlenség érzése és elkezdünk neheztelni a drágalátos kis csemeténkre. Sőt attól tartok nincs olyan szülő, akinek élete során ne jönne el az a pont, hogy na most menten megnyúzom ezt a gyereket! 

Mit csinál ilyenkor a gyanútlan, odaadó anyuka? Mély lelkiismeret furdalásba süpped. Te szent ég, miket érzek, miket gondolok a drága, irinyó-pirinyó kis bogárkámról.

Valójában nagyon megrémülünk ilyenkor. Hát milyen anya vagyok én? Anya az ilyen egyáltalán?
Ha ilyen helyzetbe kerülünk a környezet sem sokat segít. Az anyaság sötét oldaláról nem szokás beszélni. Az ilyen maszatos dolgokat senki nem reklámozza. Ha megkérded a szomszéd anyukát, hogy hogy van, sose fogja azt válaszolni: Rosszul, tegnap este gyűlöltem a gyerekeimet.

Ha esetleg te veszed a bátorságot, hogy panaszkodj valakinek, esélyes, hogy lehurrognak: Jaj, ugyan már nézd milyen cuki. Vagy: Ne nyafogj, arany életed van.

Az, hogy az elkeseredett pillanatainkban mit érzünk a gyerekeink iránt, az minden anyukának a legsötétebb, féltve őrzött titka.

És mivel ezt a témát ilyen mély szégyen övezi, az ösztönös reakció, amit ezekkel az érzelmekkel teszünk, az legtöbb esetben az elfojtás.
Nem, nem. Egy anya nem érez így a tulajdon magzata iránt. Ezt nem szabad. Ez bűn.

És mit csinálnak odabent ezek az elfojtott érzelmek?
Mindenféle csúnyaságot. Mint egy kezeletlen fertőzés terjednek a lelkünkben. Egyéni, hogy ezek után mi történik. Lehet, hogy megbetegszünk, lehet, hogy rémálmaink lesznek, tömjük magunkba a csokit, vagy kompenzálni kezdünk, esetleg belefásulunk vagy időzített bombaként kezdünk működni.
Mire gondolok? Amikor tűrünk, tűrünk, tűrünk, és még tűrünk (mert egy jó anya türelmes), majd egyszer csak felrobbanunk és minden feszültségünket a gyereken vezetjük le. Ilyenkor történik az, hogy káromkodunk vele, szidjuk mint a bokrot, sőt megalázzuk, ráncigáljuk, felpofozzuk és a többi. Ekkor elveszítjük a kontrollt és többé nem vagyunk urai a tetteinknek. Majd miután elvonultak a viharfelhők mellbevág a lelkiismeret furdalás. És még mélyebbre süllyedünk az egészben: még tovább tűrünk, majd még nagyobbat robbanunk.

És mindez miért? Mert megrettenünk, azoktól a heves érzelmektől, amiket a gyerekeink képesek belőlünk kiváltani. Azt gondoljuk ez nem normális. Pedig, ha jobban belegondolunk...

Ki tud igazán heves érzelmeket kiváltani belőlünk, leginkább az, aki közel áll hozzánk. Lehetünk nagyon dühösek a főnökre, de az összehasonlíthatatlan, azzal, amikor a szeretteinkre haragszunk.

De vajon honnan jönnek azok a ki nem mondott, de nagyon is elterjedt eszmék, hogy egy jó anya, tovább megyek, egy türelmes anya, sosem dühös a csemetéjére? Hogy a gyerekekhez türelem és következetesség kell és ez azt jelenti, hogy az érzelmeidet semmibe véve tudatosan, hideg fejjel cselekszel? Hogy ha elragad a szeretethullám, az szuper, de ha a vörös köd önti el az agyadat az az ördög műve? Hogy a jó viselkedéshez fegyelem kell és a fegyelmezésbe az érzelmek nem férnek bele? Hogy egy anyukának ki kell válogatni az érzelmeit, hogy az anyaságba csak a pozitív érzelmek férnek bele? Még ha ezek az állítások meg is állnák a helyüket, akkor is hol marad a szenvedély, az őszinteség? De az igazi baj az, hogy ezek felvetések mérföldekre vannak az igazságtól, mi több a normálistól.

Kérdezem én: Ha épp a kicsi orrát szívod és a nagy a fejedet püföli egy párnával, arra mi a reális érzelmi reakció? Ha épp próbálod nagy nehezen elaltatni a síró kicsi babát és bejön a nagy és vihogva elkezdni fel-le kapcsolgatni a lámpát? Ha több hónapnyi elégtelen alvás után a csemetéd odajön hozzád és puszta szeretetből élesen a füledbe nyerít? Amikor több napja nem fürödtél, és amikor végre eléred a fürdőszobát, a kicsi drága belekezd a jól ismert szimfóniába? Ha semmi másra nem vágysz csak egy kis életmentő alvásra és közben a lakás mindkét szobájában torka szakadtából sír egy-egy gyerek? Kérdezem én ilyenkor mi lenne a normális érzelmi reakció?

A legnagyobb gond, ami miatt nem merjük még magunk előtt sem felvállalni az ilyenkor feltörő érzelmeket, az az, hogy az érzelmeinket összekeverjük a tetteinkkel. Vétkeztem ellened és embertársaim ellen gondolattal, szóval, cselekedettel. Tehát elég csak gondolni rá és máris bűnt követtünk el. Várjunk csak! Gondolattal, szóval, cselekedettel. De nem érzelemmel!!!

"Fontos egymástól megkülönböztetni az érzéseket, a gondolatokat és az ítéleteket. Mielőtt egy döntés megszületne, különböző lehetőségeket mérlegelünk, melyekhez különböző érzések kapcsolódnak. Az érzés spontán belső reakció egy személlyel, hellyel, helyzettel vagy eseménnyel kapcsolatban."

Nemes Ödön: Párbeszélgetés

Tehát az érzelem spontán belső reakció valamire. Spontán reakció, tehát nem vagyunk érte felelősek, tehát van létjogosultsága. Erkölcsi szempontból nincsenek jó és rossz érzelmek. Viszont az érzelmekben hatalmas lehetőség, energia rejlik. A rosszakban is. A cél nem az, hogy megváltoztassuk őket, hanem, hogy megtanuljuk őket kezelni. Mert az, hogy milyen ember vagy nem az érzelmeiden múlik, hanem azon, ami az érzelmek után következik. 

Régebben azt gondoltam, hogy ha sikerül megoldani a problémáinkat, ha jobban szót értek majd a gyerekeinkkel, ha kipihenem magam... satöbbi... akkor képes leszek megelőzni azt, hogy agresszív és hasonlóan negatív érzelmeim legyenek a gyerekeimmel kapcsolatban. Egyszer csak rádöbbentem arra, hogy ez mekkora egy ökörség.

Az élet a zajlik, vannak negatív kicsengésű történések. Még egy gyerek-szülő kapcsolatban is. Épp ott ne lenne??? Nem lehet mindig üdvözült mosollyal simogatni a gyerek fejét. Ha pedig a harag, a düh, a csalódottság és a többi, mind természetes érzelem ebben a kapcsolatban, akkor az azt is jelenti, hogy nem kell a negatív érzelmeket megelőzni, megsemmisíteni, elnyomni még csak megváltoztatni sem. Éppen ellenkezőleg! Az érzelmeket, a negatívakat, a pozitívakat egyaránt, át kell élni. Tudatosítani kell őket és átélni, hogy valamit kezdeni tudjunk velük. Nem épp ezt akarjuk a gyerekeinknek is megtanítani?

Szép elmélet. De tovább megyek. Kipróbálom mit jelent ez a gyakorlatban. Szegény első gyerekek, a kísérleti nyulak. De ez az egyetlen esélyünk, hogy fejlődjünk.

Lássuk tehát. Kutyaharapás szőrivel.

Mai tett:

Minden alkalommal, amikor ma a gyerekeim felbosszantottak - és ma erre számos alkalom volt, a drága jó Mikulás bácsi több tonnányi csokoládéja úgy hatott rájuk, mint valami koffeinbomba (igen én vagyok az anyjuk és hagytam) - szóval, amikor felbosszantottak és elöntötte az agyamat a vörös köd és jöttek a gonoszabbnál gonoszabb gondolatok, akkor nem álltam ellen az érzésnek. Nem szégyelltem el magam, nem akartam másként érzeni, meglátni bennük a jót, nem tereltem el a gondolataimat, nem gondoltam arra, hogy türelmesebbnek kell lennem velük. Hanem belemerültem az érzésbe. Néha még rá is játszottam. Igen, tényleg kibírhatatlanok. Annyira, de annyira elegem van belőlük. Hogy tudnak így viselkedni?!? Utálom őket!

Ilyenekre gondoltam, ezt ismételgettem magamban, néha behunyt szemmel, hogy az átélés valódi legyen.

És nem fogjátok ki találni mi történt! Magam is alig hittem.

Ahelyett, hogy egyre és egyre dühösebb lettem volna, ahelyett hogy belelovaltam volna magam, furcsa módon a negatív érzések ereje szépen lassan kifújt. Valahogy maguktól lecsendesültek. Mintha a kuktából jött volna ki a gőz. Kijött és nincs tovább. Ennyi.

Estére már alig maradt a hónapok óta magammal cipelt ingerültségemből. Sőt elő elő tört belőlem, hogy valójában mennyire odavagyok értük, attól függetlenül, hogy milyen komiszak.

Azzal, hogy az érzelmeimet szabadjára engedtem, visszanyertem az irányítást az indulataim felett.

A módszer eddig bevált, a kísérletet folytatom. De otthon mindenki csak saját felelősségre próbálja ki! ;)

Ítélkezés

Tegnap furcsa napom volt. Több összetett kritika is ért. Este pedig bánatomban az interneten kószálva, egy gyermekvállalásról szóló cikkbe botlottam. Gyanútlanul belemélyedtem a komment-folyam olvasásába. Rengetegen írtak, hogy ki hogyan éli meg az anyaságot, mire számítson az, aki gyermekáldás előtt áll. Élmények, intelmek, vélemények... sok minden volt a megjegyzések között. És ahogy olvastam úgy lettem egyre és egyre szomorúbb. Míg végül olyan szomorúság vett erőt rajtam, amit Lázár Ervin Berzsiánja minden bizonnyal ázott zászló szomorúságnak titulált volna. Ettől annyira elgyengültem, hogy az utolsó reményfoszlány is elszállt, hogy megírom az aktuális káoszkommandó bejegyzésem.

Sőt, a másodperc egy töredékééig felmerült bennem, hogy nem is írok többet. Se a kommandóról, se másról. Nincs értelme. Kár minden szóért. Küzdhetünk akármilyen elszántan a külvilág teljes mellszélességgel úgyis azt üzeni majd, hogy tök bénák vagyunk és kár is volt belekezdeni... nem is a blogírásba. Az anyaságba.

Aztán ma reggel felkeltem és a gondolataim nem hagytak nyugodni! És anélkül, hogy reggelit adtam volna a gyerekeknek, lázasan elkezdtem írni.

Mert erről beszélni kell! 

Mert, ha csak egyetlen emberhez eljut az üzenet, ha csak egyetlen anyuka megszívleli a szavaimat, már megérte.

Anyukák! Figyelem! Mindenki!

Kérlek nyissátok ki a fületeket és a szíveteket és adjátok tovább. Add tovább kérlek te is. Mert nagyon fontos, amit mondani akarok:

Az elmúlt hetekben voltak betegek a gyerekek, elutaztunk és mindenféle akadályokkal meg kellett küzdenem, mégis minden nap itt voltam és lankadatlanul folytattam, amibe belekezdtem. De elég volt egyetlen nap, amikor az ítélkezés környékezett meg és tessék, megbénított. Mert olyan ez, mint a méreg, láthatatlanul árad szét a lelkedben és mindenféle csúfságokat csinál... ha hagyod.

De nem csak az ítélkezésről van szó, nem egyes emberekről, nem csak intrika, nem csak elvárás dömping, nem csak felsőbbrendűség, valami több ezeknél, olyan, mint valami sötét erő, ami mindenütt jelen van és megmérgezi kapcsolatainkat, megtépázza önbizalmunkat. Nem tudom mi ez pontosan, csak érzem, ahogy folyamatosan ostromolja az anyai önbecsülésemet és egyetlen célja, hogy ellehetetlenítsen. Brene Brown, viselkedéskutató úgy nevezte ezt, hogy a "sohasem elég" kultúrájában élünk.

Azt hiszem minden anya tudja, miről beszélek.

És nem arról van szó, hogy annyira adnék mások véleményére, csak folyton azt érzem, hogy árral szemben úszom.
Mondok néhány példát:

Pár napos kórházi tartózkodás után, kontrollra megyünk a háziorvoshoz. Hosszú a sor, várakozás közben a gyerekeimbe belebújik az ördög és ízekre szedik a várótermet. Tudom, ki kellene őket vigyem, hogy lecsillapodjanak, de most fontosabb, hogy sorra kerüljünk. Nem nézek senki szemébe, de sejtem mit gondolnak.
Majd néhány hét múlva újra ugyanitt. A gyerekeim angyalkák, csendben nézegetnek egy mesekönyvet, amíg sorra nem kerülünk. A rendelő kisördöge ekkor egy másik testvérpárba bújik bele és én végignézhetem kívülről ugyanazt a színjátékot, amit legutóbb mi játszottunk el. Együttérzően pillantok az elkeseredett anyukára, aki erőtlenül próbálja ráncba szedni ivadékait.
Mikor elmennek megszólal a mellettem ülő anyuka, ölében egy szem gyerekkel: Micsoda fegyelmezetlen gyerekek, micsoda tehetetlen anyuka.
Na erre a hozzáállásra gondolok.

Épp egy barátnőmhöz igyekszem. Sürgős segítségre van szüksége, természetesen gyerek témában. Összefutok egy anyukával az utcán, mesélem, hogy hova igyekszem. Mire ő: Na te  is meg vagy áldva, végre kiszabadulsz a mókuskerékből, és ahelyett, hogy pihennél mehetsz másoknak segíteni.
Na erre gondoltam.

Egy anyuka meséli a játszótéren, hogy megszenvedett az elején a babázással, hogy nem volt lelkileg felkészülve az első hetek megpróbáltatásaira. Erre egy másik anyuka megjegyzi, hogy ó, én minden könyvet elolvastam a terhesség alatt, igyekeztem minél jobban felkészülni, nem is volt gondom a szoptatással.
Na erre gondoltam.

Épp a péknél állunk sorba. A kicsi, amikor meglátja a csábító péksütiket az üveg mögött, azon nyomban éktelen sírásba kezd. Már nagyon éhes. Tőlünk zeng az egész bolt. Mivel a csitítgatás semmit nem használ, a cumi után kezdek kotorászni a táskámban. Amíg nem figyelek egy nő bepofatlankodoik elénk a sorba. Mire gondolhatott, mi mit csinálunk ott?

Na erre gondoltam.

Amikor az egyik anyuka arról beszél a játszótéren, hogy tudjátok van az a gyerek, aki így meg úgy, milyen rémes és ők már kerülik és miért nem csinál vele már valamit az anyja. És akkor én elmesélem neki, hogy ő azért olyan nehéz gyerek, mert a szülés közben oxigénhiányos állapot lépett fel és sérült és ez csak azért nem látszik rajta, így konkrétan, mert annyit foglalkoznak vele a szülei.
Na erre gondoltam.

Meg a többire.  

Ó, te hagyod sírni?

Ó, te igény szerint szoptatod? 

Ó, te rácsapsz a kezére?

Ó, tinálatok nincs napirend?

Ó, te cicin altatod?

Ó, te nem énekelsz neki?

Ó, te bölcsibe adtad?

Ó, te tízkor fekteted?

Stb., stb...

Ez!

Nem tudsz előle kitérni. Mindenütt ott van.

De vajon honnan vesszük a bátorságot, hogy megítéljünk másokat? Vajon ismerjük élete szövedékének minden apró szálát? Vajon mi nem kerülhetünk soha olyan helyzetbe mint ő? Vajon biztosak vagyunk minden döntésünkben? Mire fel? Az élet már igazolt? Vajon mi bűn nélkül valók vagyunk? Honnan tudhatnánk, hogy mi játszódik le a gyermek lelkében, mi a családjában? Még a sajátunkat sem ismerjük kívülről, belülről, a másét talán igen?

"Az igazán jó bíró szeme sarkában mosoly bujkál, mert a következő körben, (sőt talán már ebben) akár ő is állhat a vádlott helyén. Ez teszi őt igazságossá és könyörületessé."1

De nehéz az ítéletektől szabadulni, amíg te is nyakig vagy a szószban. Én is ítélkezem. Leginkább akkor, amikor meg kell határoznom önmagam. Ilyenkor jön az, hogy én nem vagyok olyan, mint ez és máshogy csinálom, mint amaz. Akkor sikerül könnyen toleránsnak lennem, amikor én magam rendben vagyok. Ha biztosan tudom, hogy jó úton járok, nincs szükségem az ítélkezésre. De vajon honnan tudhatnánk biztosan, hogy jó úton járunk?

"Egy olyan ingoványos területen, mint a gyereknevelés tuti stratégiai tippeket várni megtévesztő és veszélyes is lehet. Azért mondom, hogy veszélyes, mert az egyértelmű üzenetekből gyakran lesz kizárólagosság, intolerancia és ítélkezés. ezért tudnak sokszor olyan kritikus hangot megütni egymással szemben szülők: elkötelezzük magunkat egy módszer mellett, és észre se vesszük, hogy a mi módszerünk lesz a módszer.

Odavagyunk a gyereknevelési nézeteinkért, de ha valakinél azt látjuk, hogy teljesen eltérő módon közelít a kérdéshez, gyakran a saját módszereink nyílt kritikájaként könyveljük azt el.
A helyzet iróniája, hogy a gyereknevelés éppen azért a szégyen és az ítélkezés által aláaknázott terület, mert szülőként mi magunk is kétségek és bizonytalanságok közt őrlődünk. Mert az ember nem olyankor szokott gőgösen ítélkezni mások felett, amikor magabiztos a saját döntéseit illetően. Ha a saját döntéseim felől nem vagyok teljesen nyugodt, a rázós nevelési helyzetekben azonnal kibújik belőlem az önelégült kritikus. A lappangó félelem azt súgja, hogy talán nem vagyok tökéletes szülő, de az ítélkezéssel megnyugtatom magam afelől, hogy azért nálad még mindig jobb vagyok."2

Nagyon igyekszem ellenállni a kísértésnek, de néha engem is elcsábít az a kéjes élvezet, amikor pálcát törhetek más anyukák felett. Ha itt a blogon ütné fel a fejét ez a dolog, lécci, lécci, lőjetek le!

Ha pedig minket talál meg az ítélet, állnunk kell a sarat. Ha el tudnánk jutni arra a szintre, hogy ilyenkor csak csendben mosolygunk tudatosítva, hogy ez a dolog nem rólunk szól, ha határozottan és kedvesen tudnánk képviselni az érdekeinket...

Lépjünk egy lépéssel hátrébb. Bármilyen véleményt meg lehet fogalmazni bármiről. Ez nem azt minősíti, akit megítélnek, nincsenek egyetemes szabályok. Az egyetlen akinek elszámolással tartozunk, az maga a gyermekünk.
Az lenne az üdvös, ha ezt tartanánk szem előtt. Nekem ritkán sikerül... Hát nektek?
Addig is igyekszem magammal szemben is megértő lenni és gyakorolni a szégyentűrést és erősíteni az önbecsülésemet.

Mert ahogy az én gyerekemnek, úgy a te gyerekednek sem egy tökéletes anyára van szüksége, nem egy elég jó anyára, nem egy jobb anyára, hanem RÁD!

Nos, a káoszkommandós küldetésem ez lesz egy hétre:
Nem hagyom, hogy a kritika megbénítson!
A negatív benyomásokat nem engedem a lelkemen belülre, a romboló üzeneteket pedig átírom.


Káoszkommandó? Mi is ez? Kattints, ha többet szeretnél megtudni róla.

A szégyentűrésről:
Szégyent hozol a fejemre

További érdekes cikkek a témában:
Feldmár András: A gyerekednek rád van szüksége, nem egy jó anyára
Marie Forleo: Do you let criticism stop you? How to Insult-proof your ego

Lábjegyzetek:
1. Részlet Darnel Christian: Misztikum nélkül című könyvéből, A játék neve: fekete-fehér c. fejezetből
2. Részlet Brené Brown: Bátraké a boldogság című könyvéből, A szívvel-lélekkel nevelni c. fejezetből

Mi volt ma a suliban?

"Először is tisztázzuk, hogy mi az, amitől nem függ a barátság.
Nem függ az időtől, és nem függ a megegyezéstől sem. Valaki egy óra alatt válhat a barátoddá, de lehet valaki a barátod egy óráig is. Ugyanakkor a szomszédod, akit tíz éve ismersz, és sok mindent tudsz róla, nem feltétlenül a barátod. Az sem fontos, hogy a barátoddal hasonlóképpen lássátok a világot.
Elengedhetetlen viszont az, hogy számíthassatok egymásra. Más szóval, a barátság a bizalomra épül. Nem az a barátod, aki mindenben egyetért veled, hanem az, akinek mindent elmondhatsz, még akkor is, ha tudod, hogy esetleg nem ért majd veled egyet. Az a barátod, akiről tudod, hogy nem fog elárulni.
Akinek nem muszáj mindent elmondanod, de tudod, hogy bármikor megteheted.
Ha valakinek azért nem mondasz el valamit, mert attól tartasz, hogy nem ért veled egyet, az nem a barátod."

A fenti idézet Darnel Christian Misztikum nélkül című könyvéből származik.

Szeretnél a gyereked barátja lenni? Úgy értem nem a legjobb haverja, nem az, akivel majd tizenévesen elmegy lazulni, inkább arra gondolok, hogy a bizalmasa, olyan valaki, akinek szívesen mondja el mi nyomja a szívét, akiben megbízik, akiről tudja, hogy bármikor, bármivel fordulhat hozzá. Ugye milyen szépen hangzik.
Szeretnéd, ha élete fontos momentumaiba beavatna? Ha hallgatna rád, megfontolná a tanácsaidat, mint egy bölcs barátét? El tudnád képzelni, igaz?

De vajon te barátként viselkedsz-e vele?
Elmondhat-e neked bármit, odafigyelsz-e rá, biztosítasz-e elegendő időt, meghitt alkalmat a számára, bátorítod-e, hogy megossza veled a gondolatait, tanítod-e arra, hogyan fejezze ki magát? Megértő vagy-e vele, ha olyat hallasz tőle, ami nem tetszik, szoktad-e kritizálni, megszégyeníteni, érezteted-e vele a tekintélyedet, a felsőbbrendűségedet?
Megosztod-e te vele az érzelmeidet, a gondolataidat, a neki megfelelő, számára érthető szinten, elmeséled-e neki mit gondolsz a világ dolgairól, türelmesen válaszolsz-e a kérdéseire? Mesélsz-e neki róla, mesélsz-e neki magadról, mesélsz neki Istenről? Elmondod neki, azt amit te már tudsz? Mással is foglalkozol, miközben beszélgettek? Szokott a család együtt beszélgetni? Hagyod szóhoz jutni?
Megbízol-e benne, hogy igazat mond, hogy nem hallgatja el ami fontos? Kényszeríted-e, hogy olyan dologról beszéljen, amiről nem akar, megbünteted-e ha rosszat szól, érvényteleníted-e a szavait valami apró megjegyzéssel: á, ugyan már, kislányom, nem gondolod komolyan?
Megengeded-e neki, hogy elmondja a véleményét rólad, megengeded-e, hogy más véleménye legyen, mint neked, egyáltalán lehet-e saját véleménye, vagy te válaszolsz meg helyette minden kérdést? Elfogadod-e őt olyannak amilyen, vagy szeretnéd megváltoztatni, szeretnéd megmondani neki mit tegyen, hagyod, hogy élje a saját életét? Hiszel benne, hogy boldogul az életben?
Csendben tudsz maradni, ha arra van szükség? Beismered-e előtte, ha tévedtél? Szoktál-e bocsánatot kérni tőle, kényszeríted-e hogy kérjen bocsánatot? Elárulod-e másnak a titkait, pletykálsz-e róla a barátnőidnek, árulkodsz-e az apjának, beszélsz-e róla a jelenlétében úgy, mintha ott sem lenne? Szoktad-e dicsérni, utasítgatni, kioktatni, faggatni? Szoktad-e szerepeltetni? Tudsz-e nemet mondani neki? Belé fojtod-e a szót? Elmondod-e neki, hogy szereted? Elmondod-e neki, ha mérges vagy rá? Szoktál-e vele kiabálni? Van, hogy megsértődsz és nem szólsz hozzá?
Kíváncsi vagy rá, hogy mit akar mondani, vagy a saját gondolataid visszhangját szeretnéd viszont hallani? Közbe vágsz-e ha ő beszél, vagy végig hallgatod? Szoktál vele kettesben beszélgetni?
Szoktál vele beszélgetni egyáltalán?

Nem is olyan könnyű, igaz?
Pedig megéri. Kevés dolog van, ami ennyire megérné.

Még egy idézet a fenti könyvből:
"Egy kisgyereknek még nem volt ideje elfelejtkezni, hogyan kell közvetlenül megélni azt, ami van. Következésképpen a gyerekek gyakran többet tudnak a világról, amelyben élünk, mint mi magunk.
A gyerekek varázslatosan hozzájárulnak életünk minőségéhez. Ezt feltétlen tudasd velük! Egyébként ők tudják ezt, csak azt nem tudják, hogy te is tudod, és azt akarják, hogy te is tudd.
Őrizd meg varázsos mivoltukat, és egy életre a barátaid lesznek."

Közösségi háló

Elidegenedett társadalomban élünk. Mindenkinek megvan a saját kis élete, a saját gondjai. Sokszor észre sem vesszük egymást. Pedig együtt könnyebb.

Mert az emberi lény kapcsolatokra van bedrótozva, ahogy Brené Brown, viselkedéskutató mondaná. Ezért van olyan nagy sikere az interneten a közösségi hálónak. Kapcsolatban akarunk lenni a többiekkel. Meg akarjuk osztani az életünket másokkal is.

Bár a virtuális közösségeknek van sok előnye sosem tudják megadni azt, amit egy valódi közösség ad. Mert a közösségnek megtartó ereje van.

Ha egy valódi összetartó közösséghez tartozunk, az valóban olyan, mint egy háló, egy védőháló, ami nem engedi, hogy lezuhanjunk.

Hála Istennek egyre többször van alkalmam megtapasztalni a közösségbe tartozás áldásos hatásait. Legyen szó akár a tágabb családról, kisebb-nagyobb baráti társaságokról, imaközösségről vagy csak a játszótéren összeverődött anyukákról. Akárhogy is, együtt könnyebb megbirkózni a mindennapok terheivel. Mert ha nem vagyunk egyedül, van kire bízni a gyerkőcöt, ha vécére kell mennünk, ha betegek vagyunk van, aki elugrik a boltba, van kivel szót váltanunk akkor is, ha a férjünk épp külföldön van, van, aki segít túlélni a délutánt, ha nem aludtak a gyerekek... Mert, ha megosztjuk a gondjainkat, a többiek megláthatnak olyat vagy tudhatnak olyanról, amiről mi nem. Mert mások ereje erőt adhat nekünk is, ha gyengék vagyunk. Mert ősi vágyunk, hogy örömünket, bánatunkat megosszuk egymással.

Nyilván egy közösségben alkalmazkodni is kell és lehetnek súrlódások, felütheti fejét az intrika, a vetélkedés nem hiába, egy jó közösség ritka kincs.

Pláne egy otthon lévő anyukának, aki a napja nagy részét felnőtt társaság nélkül tölti és a legtöbb problémával egyedül kell megküzdenie.
Az sem ritka, ha valaki kínjában a zöldségessel beszélget, pedig még nem szenilis öreg nénike.
De nem kell beletörődni, hogy nem tartozunk sehova, aki nyitott és kezdeményező könnyen talál maga körül hasonszőrű embereket. Ha pedig egy jó közösség tagjai vagyunk  fontos, hogy ápoljuk a kapcsolatot, hogy készek legyünk tenni is valamit a csapatért.

Hogy Darnel Christian filozófus szavaival zárjam soraim:
"Mert nem az számít mennyi játékod van, hanem hogy mennyi játszótársad."

Elkényeztetve

- Első gyerek? - kérdezte tőlem a takarítónő az újszülött osztályon.
- Az. - feleltem félszegen.
- Fú, nagyon el leszel kényeztetve, te kis cukorfalat! - tette még hozzá cukiskodva.
Na, kösz. Gondoltam magamban, nem tudván, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem.

A jóslat igaz lett. A kislányomat első perctől fogva tejben, vajban fürdettem, lestem minden kívánságát. Hogy elkényeztetett kis fruska lett-e belőle? Hááát...
Majd megszületett a kisfiam és átrendeződtek az erőviszonyok. A kis hercegnőmnek hozzá kellett szoknia, hogy nem csak körülötte forog a világ. Egyrészről örültem neki, hogy ilyen kicsi a korkülönbség köztük (2év), másrészt igen nehéz volt, hogy folyton úgy éreztem szét kellene szakadjak, hogy mindkettejük (és a saját?) igényeinek eleget tegyek. Mindenesetre az elkényeztetési mutató mindkettejük esetében kénytelen kelletlen alacsonyabbra csúszott. Hiába anya csak egy van.

De mit jelent ez a szó egyáltalán, elkényeztetve? Nekem mindig is nagyon negatívan csengett ez a kifejezés. Számomra az elkényeztetés olyan valami, ami sem a mama, sem a gyerek érdekeit nem szolgálja, ami mögött valami túlzott függőség rejlik, ami hátráltatja a gyerek egészséges fejlődését és kényelmetlenséget okoz a szülőknek. Egy rossz alku, ami senkinek sem jó. Az, ha kielégítjük a gyerekünk jogos igényeit, ha mindig rendelkezésére állunk az nem tartozik ebbe a kategóriába.

Ez így gyönyörűen hangzik. És a gyakorlat? Na, abba aztán úgy bele lehet gubancolódni, hogy csak na! Azért megpróbáljuk kibogozni?

Fektessük le az alapelveket (mindegyik külön is megér egy misét, ha lesz időm...):

1. A gyerekek folyamatosan nőnek, fejlődnek. Minden korosztály más, így másfajta nevelési hozzáállást kíván a szülőtől. Ezt nagyon jegyezzétek meg. Nekem ehhez két gyerek kellett, hogy valóban rájöjjek miről is szól ez (ha egyáltalán rájöttem). Az elkényeztetés is merőben mást jelent egy csecsemőnél és egy kisgyereknél. Ami egy csecsemőt biztonságérzettel tölt el, az egy dackorszakost önkényuralomra juttat. És ez az egyik rákfenéje az egész dolognak. Mert a szülőnek van egy alap hozzáállása az egész témához, amit még a szüleitől hoz, vagy ki tudja, és nagyon nehezére esik néhány hónap múlva homlokegyenest máshogy viselkedni, változni, fejlődni. De ez is a szép benne, ettől maradnak a szülők fiatalok. De ez egy másik bejegyzés témája (lesz;)!
Szóval képzeljetek el egy anyukát, aki odaadó szeretettel gondoskodott a kisbabájáról hat-nyolc hónapig. Teljes volt az idill, majd nem sokkal az egy éves szülinapja előtt rádöbben, hogy egy ördögfiókát melenget a lelkén. Logikus következtetés ilyenkor azt gondolni, hogy na, tessék elrontottam a gyereket. Pedig csak annyi történt, hogy a gyerek megnőtt és egy új korszakba lépett és a korábbi megoldások már nem működnek. Egészen úgy megy ez, mint a baba táplálása. Hat hónapig kizárólag anyatejet kap, majd fél év után láthatólag már nem elegendő neki csupán a tej. Ekkor bár logikusan hangzik senkinek nem jut eszébe, hogy hoppá elrontottuk a gyereket, a sok tejjel, kezdettől fogva almát kellett volna kapjon. Nyilvánvaló, hogy nem a gyerekkel de még csak nem is a szülővel van gond, csupán egy új korszak köszöntött be, nincs más dolgunk, mint szépen fokozatosan elkezdeni a hozzátáplálást. Nevelési stílusunknak is így kellene megújulnia, idomulnia az egyes korszakokhoz, ilyen fokozatosan, és nem ritkán ilyen drasztikus mértékben. Nem tudtuk mire vállalkozunk, igaz?

2. Egy babát nem szabad sírni hagyni! Semmilyen körülmények között! Nem válik hasznára, nem erősödik meg tőle, nem tanul belőle semmi jót. Csak a világba és a szüleibe vetett hite, természetes bizalma rendül meg tőle. Az élet első hat hónapját a pszichológiában úgy hívják, hogy az ősbizalom korszaka. Ebben a néhány hónapban alakul ki annak alapja, hogy a gyermek mit gondol a világról. Az, hogy ebben az időszakban biztonságos vagy veszélyes, kiszámíthatatlan helynek éli-e meg, meghatározza viszonyulását az emberekhez, környezeti hatásokhoz egy életre szólóan.
De mi számít sírva hagyásnak?
Ha kimegyünk pisilni miközben a baba sír az nem számít annak. De szerintem még az sem, ha a testvérét megpisiltetjük, azzal együtt, hogy ez a szobatisztaságra szoktatás időpontjában nem épp két perc. Ezek a mindennapi élettel együtt járó dolgok. A sírva hagyás egy ideológia, egy nevelési módszer, miszerint, ha a babát, gyereket magára hagyjuk a problémájával, akkor kénytelen lesz megtanulni azt egyedül megoldani. Talán így van és az adott probléma megoldódik. De mit is tanul a gyerek valójában? Azt, hogy a szüleire nem számíthat, ha bajban van, hogy egyedül kell megbirkóznia, olyan dolgokkal, amik messze meghaladják az erejét, hogy ez a világ nem az a boldog és barátságos hely, amire az anyaméh alapján számított. Talán megtanul aludni, vagy elfoglalni magát, de nagy árat fizetünk ezért. Azt gondolom a sírva hagyás nem is annyira a sírással eltöltött percek számától függ, még csak nem is a sírás intenzitásán múlik, hanem az egyedül hagyás mögött meghúzódó szándékon. Persze az időtartam sem elhanyagolható. De azt mondják, a babák az első hónapokban szimbiózisban élnek az anyjukkal lelki szinten is. Többek közt ezért is azt gondolom, sírva hagyásként azt élik meg, ha az édesanyjuk tudatosan magukra hagyja őket a bajukban, egy magasztosabb cél elérése érdekében (pl megtanuljon egyedül elaludni). Pontosabban megérzik mi a motivációnk, mint mi magunk.

3. A gyerekek sírnak. Pont. Sírnak kicsinek, sírnak nagynak, sírnak, ha fiúk, sírnak, ha lányok. Ki többet, ki kevesebbet, de sírnak. Az a szülő, aki nem bírja a gyereksírást, hisztit, nyafogást elviselni nagyon el fogja kényeztetni a gyerekét, hogy rosszabbat ne mondjak. Ha valóban nevelni, tanítani akarunk ezt tényként kell elfogadjuk.
Kezdő anyukaként, (nem mintha a mostani korszakban ne lennék az) szóval akarom mondani, az első hónapokban, kis naivan azt gondoltam, ha elég jó anya leszek, akkor a kislányom nem fog sírni. A többgyerekes anyukáknak itt nem ér nevetni! Ezt gondoltam. Egyedül lennék vele?
Pedig a sírás teljesen természetes érzelmi reakció az életben adódó kellemetlen, fájdalmas, lelkünk mélyére ható helyzetekre. A gyerekek így kommunikálnak, így adják tudtunkra, hogy most épp valami nagyon van velük. Képzeljünk el egy gyereket, aki sosem sír, nincsenek érzelmei. Vááá. Miért is nem tartjuk ildomosnak az érzelmeket a mai világunkban?

4. Az anya is ember. Vannak érzései, igényei, szükségletei, és psszt hibái is. És ott vannak még a testvérek, apukák. Nem szép dolog, ha a baba idényeit egyértelműen és automatikusan a család többi tagjának szükségletei elé helyezzük. Ez megint csak nem vezet sehova. Egy ideg-összeroppanás szélén álló anyuka (emlékszünk szimbiózis), egy feszült légkörű család... ez lenne a baba érdeke? A családot egységként kell kezelni, a család közös érdekét szem előtt tartva. Tyúú, fel van adva a lecke.
Elizabeth Pantley A békés álom könnyek nélkül c. könyv szerzője fogalmazta meg ezt a dilemmát: Semmi szín alatt nem akarom sírva hagyni a gyerekem (próbáltam, iszonyú), de bármit megadnék azért, hogy a gyerekem átaludja az éjszakát. Tragikusan szükségem van az alvásra.

5. Az elkényeztetés ott kezdődik, ahol a baba igénye véget ér. Más néven, ha reagálunk a baba hívására, ha mindig elérhetőek vagyunk, amikor valami gondja van az számomra nem elkényeztetés. A gond ott kezdődik, amikor nem azért simogatjuk álomba a gyereket, mert erre neki valóban szüksége van, hanem azért mert nekünk van rá szükségünk. Kompenzálni akarjuk a gyerekkori sérelmeinket, vagy azt hogy testvére született, vagy azt hogy újra munkába álltunk. Mindegy mi áll a háttérben, a lényeg, hogy a gyerek függősége a mi függőségünkből ered. Ezeket a dolgokat kibogozni... valószínű, hogy ahhoz már pszichológus, álomfejtés kell.

6. Az elkényeztetés egy rossz szokás. Nem egy elromlott gyerek, csak egy szokás. Aminek ráadásul nem csak negatív hatásai vannak. Mert egyrészről függőség, és akadályozza a gyereket a fejlődésben, másrészről szoros érzelmi kötelék, sokszor kellemes közös időtöltés. A mostani eszemmel úgy fogalmaznám meg, hogy az elkényeztetés egy olyan szokás vagy viselkedés gyerek és szülő között, ami hosszú távon nem működőképes, és egy idő múlva folyamatos konfliktus forrásává alakul. Az ideális az lenne, ha kezdettől fogva olyan szokásokat tudnánk kialakítani, amik esetleges kisebb változtatásokkal, mindannyink számára hosszútávon is fenntarthatóak lesznek.

7. A babáknak és a gyerekeknek is szükségük van a mamájukra. Éretlenek, kiszolgáltatottak és egyszerűen vannak dolgok, amikkel egyedül nem boldogulnak. Nem akkor fejlődnek kiegyensúlyozottan, ha magukra maradnak, hanem ha megfelelő támogatást kapnak. Viszont igen vékony a határ a beavatkozás és az önállóságot ösztönző támogatás között.

8. A nevelés alapja a szeretet, a kapcsolat, a kötődés. Ez a legfontosabb,enélkül semmilyen nevelési elv nem működik. És a kötődés nem alakul ki magától az első percben. Ehhez idő kell és sok közös pillanat. Ha közben a gyerek elkényeztetett lesz az kisebb veszteség mintha a kapcsolat nem elég erős.

9. A gyerek nem attól lesz boldog, hogy teljesítjük minden kívánságát. Sőt elárulok egy titkot nem feladatod hogy boldoggá tedd a gyereked. Az élet nem fáklyás menet (tudod mibe kerül annyi fáklya? ;) Elég ha mellette vagy amikor megküzd a rá váró kihívásokkal.

Ez mind szép és jó. De akkor most elkényeztetem a gyerekem vagy sem?

Ezt én sajnos nem tudom neked megmondani. De mesélek egy anyukáról, aki engem közelebb segített a válaszhoz. A fent említett Elizabeth Pantley könyve kizárólag az alvásról szól, de megkockáztatom többet tanultam tőle az anyaságról, és a gyereknevelésről, mint az összes többi könyvből együtt véve. Ő egy ízig vérig anya. Szült négy gyereket és nem nyugodott bele, hogy szélsőséges módszerekhez folyamodjon. Kipróbált mindent, sírva hagyást, együtt alvást, de valódi megoldást egyik sem adott az alvás problémáikra. És rájött, hogy azért, mert nem az egészet nézik. Az egyik csak a baba érdekeit vette figyelembe: kapd fel azonnal ha megnyikkan, szoptasd meg, ha sír, akár egy éjszaka többször is, akár két éves kora után is, stb. A másik csak a szülő érdekeit nézi: a babának meg kell tanulnia egyedül aludni, meg kell szokja a kiságyát, le kell tudja foglalni magát, stb. Keresett kutatott, de sehol nem talált egy módszert, ami a kettőt egyesítette volna. De ahelyett, hogy beletörődött volna, hogy erre a gordiuszi csomóra nincs megoldás, inkább kidolgozott egy saját módszert, amit Pantley-féle gyengéd leválasztási módszernek nevezett el. Szerzett 70 tesztanyukát a világ minden tájáról, hogy teszteljék a módszerét és írt egy könyvet a hozzá hasonlóan a középutat kereső reményvesztett szülők számára. A módszere is zseniális (még majd írok róla), de a filozófiája (még majd erről is), ami igazán megszívlelendő. Pontosan ismeri az anyai lélek titkait. Tudja, hogy elgyengülünk babánk könnyes szemeitől. És megérti. De megtanít arra, hogyan lépjünk egy lépéssel hátrébb, ha már nincs szükség a közreműködésünkre, hogy hogyan ösztönözzük gyermekünket az önállósodás útján. Hogyan változtassunk gyengéden és fokozatosan számunkra elviselhetetlenné vált  helyzeteken.
Sajnos csak az alvásról írt, de hozzáállását igyekszem a gyereknevelés minden területén alkalmazni.
Középút, gyengéd ösztönzés és fokozatos változtatások. Ez lehetne a mottó.

De jól sejtitek. A középutas megoldások alkalmazására nincs recept. Sőt aki emellett dönt, annak tudnia kell, hogy a legnehezebb utat választotta. Olyan ez mint a kötéltánc. Folyamatos koncentrációt igényel, ott fent több száz méter magasban imbolyogsz, és bármikor lezuhanhatsz... De ez csak a látszat. Mert van biztosító kötél (nevezzük anyai szeretetnek) és minden nap újra kezdheted a gyakorlást.
Elizabeth azt mondja, erről, hogy olyan mintha táncolnánk. Én is így érzem. Szorosan összekapaszkodunk, néha nem tudjuk merre tartunk, mert oldalra lépünk, majd vissza, mintha nem is haladnánk, néha beleszédülünk, néha elfáradunk. De ha távolabbról nézzük a mozdulatokat, akkor összeáll a kép, akkor látható, hogy ez egy tánc, aminek értelme a mozgás öröme maga.

Kisiskolás koromban színjátszókörbe jártam. Épp A répa című meséből átdolgozott musical egy táncos betétjét próbáltunk a tánctanárral, amikor a kis társulat energikus vezetője, felugrott a színpadra és koreográfiára fittyet hányva élvezettel táncolni kezdett. Össze vissza lépegetett a zenére, de mozgása magabiztos volt és az arca sugárzott. Tapsoltunk!
- Na, hogy tetszett, gyerekek? Láttátok a lábamat? Láttátok a lábamat? Tanuljátok meg szépen a lépéseket, de ha kiálltok a színpadra többé ne törődjetek a lábatokkal. Táncoljatok!

Szeretetnyelvek

Hallottatok már a szeretetnyelvekről?

Ha hallani még nem is hallottatok róluk, alkalmazni bizonyára alkalmazzátok őket rendszeresen.
Szeretetünk, összetartozásunk kifejezésének számtalan módja van. Gary Chapman szerint azonban minden embernek van egy elsődleges szeretetnyelve. A legkönnyebben ezen a, mondjuk úgy, kommunikációs csatornán keresztül juttatja kifejezésre szeretetét és fogadja el azt másoktól. Mi több, akkor érzi szeretve magát, ha a szerettei leginkább ezen a nyelven szólnak hozzá.
A szeretet valahonnan a lelkünk mélyéről fakad, szeretteinkkel legtöbbször ösztönösen viselkedünk. A szeretetnyelvek ismerete azonban sokat hozzátehet ehhez a jó alaphoz, képessé téve minket arra, hogy szeretetünket tudatosan is éreztessük másokkal.

De miért olyan fontos ezzel külön foglalkozni? Nem magától értetődő, hogy a családtagok szeretik egymást?

Egy tökéletes világban talán az. Ott mi sem természetesebb annál, hogy a szülők feltétel nélkül szeretik a gyerekeket, akik ezt érzik és viszonozzák. Kár is a szeretetre akár egy szót is vesztegetni. Az én világomban sajnos vagy szerencsére ennél kicsit árnyaltabb a kép.

Nemrégiben a kislányom igen komiszan viselkedett fürdetés közben. Bár nem volt hajmosás tervbe véve, mikor elöntötte agyamat a vörös köd, minden előzetes figyelmeztetés nélkül az arcába loccsantottam egy nagy pohár vizet. Ott abban a pillanatban semmi más nem vezérelt csak a düh és a bosszú. 

Mit gondoltok mi volt a reakció? Természetesen, oltári nagy sírás és méltatlankodás. De Mami, szemembe ment a víííííz!!! Fél percig. Aztán önfeledten játszott tovább, mintha mi sem történt volna. Én mégis mélyen elszégyelltem magam.

Vagy máskor amikor magamból kikelve kiabálok velük, hogy szedjék már össze magukat, vajon neheztelnek rám? Aligha. Kétségbeesetten sírnak és megrémülnek, de a legkevésbé sem mérgesek. Dacos ellenérzésüket csupán egyetlen dologgal tudom kivívni, azzal, ha a szabadságukban gátolom őket, pl. nem, kicsinyem, nem kapsz ebéd előtt túrórudit. De ez nem a személyem elleni valódi düh, csupán a meg nem valósult vágyak miatti frusztráció.

A gyerekek nem tudnak haragot tartani szüleik iránt. Legalábbis a kisebbek biztosan nem. A sértődéshez kicsit meg kell öregedni.

Az, hogy a zökkenőkön és valóban drámai helyzeteken is milyen nem várt gyorsasággal tudnak túllépni számomra nem csak fiatalos rugalmasságukat bizonyítja, hanem azt is, hogy olyan menthetetlenül szükségük van a szeretetre, mint a levegőre. Képtelenek a szeretetlenség légkörében létezni. Ha mi vétünk ellenük azonnal megbocsátanak csak hogy újra helyre álljon a rend, rendbe jöjjön a kapcsolat. Ez magyarázza miért ragaszkodnak továbbra is szüleikhez a komolyan bántalmazott gyerekek. Inkább mesevilágukba menekülnek, mintsem beismerjék, hogy a szüleik ártani akarnak nekik. Egyrészt túlélésük múlik azon, hogy fenntartsák a szeretet látszatát, másrészt nem létezik egy gyerek számára nagyobb fájdalom, mint ha nem kap szeretetet a szüleitől. Ezzel lehetetlen szembenéznie. Az megsemmisítené. Az ilyen tapasztalatokat elküldi messze a tudatalatti mélyére.

Persze súrlódások, balhék a legjobb családokban is elkerülhetetlenek. Emberek vagyunk, esendőek, együtt kell élünk, miközben különböznek a motivációink, érdekeink. De az ilyen dolgok rongálják a közöttünk lévő kapcsolatot és a gyermek önbecsülését, a saját magába és a világba vetett hitét. Ezért fontosak a szeretetnyelvek, melyek használata éppen abban segít, hogy ezt az úton-útfélen megsérülő szeretetkapcsolatot építeni, ápolni tudjuk a gyakorlatban, a hétköznapokban. Mert a szeretet nem érzelem. A szeretet tettekről szól. Az a pozitív érzés, amit eközben érzünk csak a hab a tortán. Mert a szeretet ki kell fejezzük a másik felé. Nem az a lényeg, hogy mi szülők mit érzünk. A lényeg az, hogy a gyermekünk érezze úgy, hogy szeretik, bármit is jelent ez számára.

Chapman szerint a szeretet kifejezése, kimutatása tanulható. Ahogy megtanulhatunk angolul, vagy spanyolul éppúgy megtanulhatunk beszélni a társunk, gyermekünk szeretetnyelvén. Sőt lehetünk többnyelvű szülők, és ezt átadhatjuk gyermekeinknek is.

Akkor lássuk mi a szeretet kifejezésének öt leggyakoribb módja az emberi kapcsolatokban. A gyerekeknél nagyjából öt éves kor körül alakul ki, melyik nyelvet részesítik előnyben. Ezért kis korban nagyon fontos, de a későbbiekben is áldásos, ha mindet ismerjük és alkalmazzuk nap, mint nap. Sokat biztosan ösztönösen is használunk, de íme egy kis áttekintés a tudatosság végett.

1. Testi érintés.
Ide tartozik minden ölelés, puszi, váll veregetés, simogatás, az esti összebújás a mesénél. Végtelenül egyszerű, de nagyon sokat mondó, mély dolgok ezek és nem kerülnek semmibe. A legközvetlenebb módja szeretetünk kifejezésének.

2. Elismerő szavak.
Az érintés után a második legegyszerűbb, amivel szeretetünket kifejezzük, azok a szavaink. A dicséret, az elismerés, szeretetünk és nagyra becsülésünk szavai, a gyereknek olyanok, mint az autónak a benzin, ez hajtja a kis motorját.

3. Minőségi idő.
Összetartozásunkat legjobban a közösen eltöltött idő erősíti meg. Az a gyerek akire a szülei időt szakítanak, méltán érzi úgy, hogy valóban fontos nekik. Az osztatlan figyelem nagy ajándék egy felnőtt esetében is, de egy gyerek egyenesen sóvárog utána. Az együtt töltött idő hossza és minősége is számít a képletben. De nem csak nagy eseményekről van itt szó, egy mosoly, egy gyengéd pillantás is minőségi idő, mely szorosabbra fűzi a kapcsolatot.

4. Ajándékozás.
Itt nem csak a karácsonyra kell gondolni, bármilyen a gyermeknek adott tárgy válhat ajándékká. Sőt a boltban kihisztizett túrórudi is az ajándék egy fajtája. Az ajándék elmondja a gyerekeknek, hogy olyankor is gondolnak rájuk, ha épp nincsenek velük. Ez az egyetlen kézzel fogható bizonyítéka szeretetünknek és nem utolsó sorban elspájzolható nehezebb napokra. Anyagi vonzatai miatt mégis ez a legkényesebb.

5. Szívességek.
Mami, öltöztesd fel a babámat! Kérek vizet! Vedd ki a labdát a szekrény alól! Egy  gyakorló szülő fejére percenként záporoznak a kisebb-nagyobb kérések. Mivel a gyerekek lehetőségei korlátozottak őszintén hálásak tudnak lenni, ha a segítségükre sietünk.

És még valami. A szeretet olyan, mint az étel. Ha van is kedvencünk, rendszeresen és változatosan kell magunkhoz vegyünk belőle, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha gyermekeinek nem csak a pocakját, de a szeretettartályait is rendszeresen feltöltjük, azzal ellenállóvá tesszük őket az élet kihívásaival szemben, nem csak most, amíg kicsik, de egy életre szólóan.

Hamarosan részletesebben is fogok írni az egyes szeretetnyelvekről, méghozzá életkori bontásban.
A téma Gery Chapman könyveiben behatóbban is tanulmányozható.

Gyermekágy

A gyermekágy a modern terminológiában a szülés utáni első hat hetet jelenti. Ez a bűvös hat hét, amikor beindul és beáll a tejtermelés, lezajlik a gyermekágyi folyás, felépül a kismama a szülésből, a baba pedig alkalmazkodik a méhen kívüli élethez. Ez az időszak hivatalosan akkor zárul le, amikor a nőgyógyász a hat hetes kontrollvizsgálaton gyógyultnak minősíti az anyukát.
Ez alapján azt hihetnénk, hogy a gyermekágy valamiféle orvosi szakkifejezés, pedig a fogalom korántsem új keletű és a legkevésbé sem orvosi eredetű szakszó.

Hajdanán a gyermekágyat a bába készítette el tiszta szalmából, lepedővel leborítva, s ahol szokásos volt, az ágy fölé rudak segítségével lepedőt erősítettek fel, mely erre a célra készült (boldogasszony ágya, sátor, galiba) - írja a néprajzi lexikon. Vagyis a bábaasszony a szülés után készített a mamának és a babának egy puha fészket, amit baldachinnal vettek körül és ahonnan az anyuka legalább egy hétig nem kelhetett fel. Az anyát és gyermekét a védelmező lepel alatt senki nem zavarhatta.
A főzést és a ház körüli teendőket a rokonság és a komaság nőtagjai látták el. Az ételt külön erre a célra kialakított úgynevezett komatálban hozták a családnak. Az újdonsült anyukára szigorú szabályok, tilalmak vonatkoztak: nem volt szabad sütnie, főznie, vizet merítenie a kútból, illetve az avatásig nem hagyhatta el a házat. A babára vonatkozó hiedelmek szerint a csecsemőt, hogy megóvják a rontástól, a keresztelőig nem volt szabad egyedül hagyni, éjjel lámpát kellett égetni mellette, továbbá nem volt szabad leendő nevén szólítani, csak becézni. Az asszonnyá avatás tájegységenként eltérő időpontban, de sokszor hat hét után volt esedékes. Ez volt az édesanya és a csecsemő első útja, mely a bába kíséretében a templomba vezetett. Az újdonsült anyukát áldásban részesítő szertartás után a gyermekágyi tilalmakat feloldották, a gyermeket bölcsőbe fektették. Ekkor vált az asszony a falubeli női közösség, elismert, teljes jogú tagjává.

Ha a babonákat és hiedelmeket lehántjuk eme szokásokról, megláthatjuk e hagyomány szépségét és gyakorlatiasságát. Már maga a szó is elárulja, hogy itt minden a gyermekről és a pihenésről szól. A másik szóhasználat az anya boldogságára helyezi a hangsúlyt. És akinek már született gyermeke, annak nem meglepő, hogyan kaphatta a gyermekágyként is használt galiba szavunk a köznyelvben használatos átvitt értelmét. Eleink pontosan tudták mire van szüksége az újszülöttnek és a édesanyjának. Ezt az időszakot érintő összes szokás, az ágy kialakítása, a tiltó rendelkezések, mind az anya és a baba védelmét és zavartalanságát hivatottak szolgálni. Semmi más dolguk nem volt, mint pihenni, erősödni, gyakorolni a szoptatást és ami talán a legfontosabb, zavaró ingerek, kíváncsi szemek elől védve, ismerkedni egymással, összebújni és egy életre szerelembe esni. Dehogy gondoltak ők az elkapatásra!

Az anya elzártsága ellenére nem maradt magára gondjaival és feladataival, a már tapasztalt asszonytársak elérhető közelségben voltak, segítettek bármi merült is fel.
Ha jól működött ez az óvó támogató közeg, az anyának ez megadta a kellő magabiztosságot, a folyamatos testközelség a babában életre szóló biztonságérzetet alakított ki és az anya gyermek kapcsolatban egy örökké tartó kötődést hozott létre. A pár hét letelte után, mikor mindketten megerősödtek, annyira hogy a nagyközönség elé álljanak, az anya egy szent helyen kapott áldást életére és anyai hivatására. A várandósság, a szülés alatt átélt élmények, az anyaságnak az első időszakban megtapasztalt nehézségei és szépségei ezzel a ceremóniával hivatalosan is elismerést kaptak, mellyel anyaságában méltó rangra emelték az ifjú asszonyt az egész közösség szemében.

Szerintem gyönyörű. Lenne mit tanulnunk a régiektől!

Ehhez mást nem is lehet hozzá fűzni. 

Testünk titkai 2.

Egy szülésfelkészítő előadáson láttam egy afrikai bennszülött asszony filmre vett szülését. Látszott, hogy koncentrál, hogy szinte transzban van, de fájdalomnak a nyomát sem lehetett rajta látni. Az arcáról béke és nyugalom áradt. Ringatózott, helyezkedett, majd egyszer csak felemelte a lába közül a babát.
Én azt mondtam akkor, ilyen nincs. Két szüléssel a hátam mögött már árnyaltabban látom a kérdést. Azt gondolom nem annyira a testi adottságok, mint inkább a társadalmi, kulturális különbségek azok, amik miatt mi agyon civilizált nők hendikeppel indulunk. Egy ilyen bennszülöttnek élete során lehetősége van több szülésnél is jelen lenni, saját szemével végig nézni mi is történik, a kultúrájának szerves részét képezi a szüléssel kapcsolatos tudás. Ha pedig eljön a nagy pillanat ismerős környezetben, ismerős emberek között éli át, a már ismerős szituációt.
És mi a helyzet velünk?

Ma azt mondta nekem a három éves kislányom, vécézés után, hogy a kaki a bőrünkön keresztül jön ki.
- Tévedés - mondtam én, kissé meglepve - van ott egy luk.
- Hol, Mami? Nincs is luk! - volt a válasz.
Nos, körülbelül ezen a szinten van az európai nők tudása a szüléssel kapcsolatban. 

Este a kislányommal a fürdőkádban hamar végére jártunk az ügynek. Teljesen odáig volt, hogy megtudhatta a nagy titkot, hol jön ki a kaki.
Ennek örömére libbentsük fel a leplet az ősi tudásról a 'Hogy jön ki a gyerek?' kérdésben. Vagy ha leleplezni nem is tudjuk teljesen, de legalább kukkantsunk be a lepel alá. Gyertek! 

"Ha valaki attól tart, hogy "túl szűk a szüléshez" hallgassa meg Judy történetét. Noha már húsz éve kísértem szüléseket és tiszteltem a nők alsó felének csodálatos képességeit, Judy valami újat és izgalmasat mutatott nekem. Első babáját várta, és azért jött a bábaközpontunkba, mert a baba farfekvéses volt. Sokan megpróbálták rábeszélni a császármetszésre. Elmondtam neki, hogy tapasztalatom szerint a baba viszonylag nagy popsija előkészíti az utat a fejnek, nem lesz gond. A kezemmel egy gömböt formáltam, hogy megmutassam mekkorára fog szép lassan kitágulni a hüvelye, és azt mondtam: Hatalmas leszel!

Egy héttel később, tizenhét óra vajúdás után Judy kisfiának a popsija már éppen elkezdett látszódni. Még mielőtt a kis popsi elérte volna a gátat és nekifeszült volna, Judy hüvelye megnagyobbodott és kinyílt, olyan mértékben, ami teljesen meglepett engem. Már láttam ezt a jelenséget hetedik, nyolcadik babájukat szülő nőknél, de először szülőknél soha. Judy hüvelye könnyedén és sérülés nélkül átengedett volna a 3,5 kilós kisfiánál lényegesen nagyobb babát is. 

Pár nappal később, amikor Judyval beszélgettünk, elmondtam, hogy mennyire meglepett, hogy a hüvelye a gátra gyakorolt közvetlen nyomás nélkül mennyire kinyílt. Még mindig el voltam képedve.

Judy azt felelte - Azt a mantrát használtam, amit tőled kaptam.

- Mantrát? - kérdeztem, mert nem tudtam mire gondol.

- Miközben nyomtam, arra gondoltam, hogy hatalmas leszek. Hatalmas leszek!

Judy egyedül azt csinálta másképp, mint a többi asszony, hogy kitolás közben erre a mantrára koncentrált. Judy megtanította nekem, hogy a nő ténylegesen meg tudja növelni a hüvelyének a méretét azáltal, hogy a figyelmét megfelelően összpontosítja."

Részlet Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez c. könyvéből

Bámulatos, nem? Megdöbbentő és bámulatos. Egy fehér nő is képes lehet ilyenre?

De várjunk csak. Ha a férfiakra gondolunk és arra, hogy némi speciális összpontosítással képesek megnagyobbítani a szerszámukat, már nem is olyan megdöbbentő a dolog. A nők pontosan ugyanazt tudják, csak befele: vérbőség esetén a hüvely képes többszörösére nőni. És a szülés folyamata megteremti a kellő vérbőséget.

 Láttatok már sheela-na-gig szobrot? Első ránézésre azt gondolnánk, hogy az esőerdő letűnt kultúráiból származnak, de nem. Ezek a középkori kőszobrocskák európai kastélyok és templomok falán hirdették mire képes a női vagina. A tudósok véleménye megoszlik a szobrok jelentését  illetően (egyesek szerint a gonoszt voltak hivatottak távol tartani), de a bábák meg vannak róla győződve, hogy szülő nőt ábrázolnak, egyszerű ismeretterjesztő célzattal. Akármi is az igazság, ha egy szülő nő kezébe adnak egy ilyen képet, az egyértelműen pozitívan befolyásolja a szülés menetét. Jól véssük az eszünkbe a látványt, nem fogjuk viszont látni a tévében.

A következő dolog, amiről elég hiányos a tudásunk - bár már elmúltunk három évesek - az a záróizmaink működése.

Az egyetemlegesen igaz záróizom törvény (sajnos sok szülésorvos nincs vele tisztában):
"A kiválasztás, a méhszáj és a hüvely záróizmai intim környezetben és egyedül működnek legmegfelelőbben - például egy hálószobában, ahol vélhetően senki nem fog megzavarni.
Ezeket a záróizmokat nem tudjuk pusztán az akaratunkkal kinyitni és nem engedelmeskednek parancsoknak.
Egy záróizom a kinyílási folyamat közben hirtelen bezáródhat, ha a személy lelki egyensúlyát megzavarják, ha megijed, ha megalázva érzi magát, vagy zavarba jön. Az adrenalin nem kedvez a záróizmok kinyílásának.
A száj és az állkapocs ellazulása közvetlen kapcsolatban áll az altesti záróizmok ellazulásával."

Részlet Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez c. könyvéből

 
Ha nem hiszünk benne teszteljük pisilés közben. Könnyebben vagy nehezebben megy a dolog, ha nincs a vécén ajtó? Elakad-e a sugár, ha valaki megijeszt?
Viszont, ha a félelem gátló tényező, a nevetés egyenesen elősegíti az ellazulást azon a tájékon is. Hogy is van a mondás? Bepisil a nevetéstől... A humoros apukákat mindenképp vigyük magunkkal. Ha már a poénnál tartunk, ha a kismama a tehénbőgést vagy a lóprüszkölést utánozza szintén segít. Nem vicc. ;) A nevetés mellett a lassú, mély légzés is segíthet ellazulni. Aki járt kismama tornára, az jól begyakorolta már ezt.

És a végére egy jó hír. A szülés nem szükségszerűen fájdalmas. És most nem az EPI-re gondolok. Egyrészt mindenkinek nagyon egyéni, hogy mekkora a fájdalom küszöbe, másrészt a méhszáj fájdalom nélkül is ki tud nyílni. És ha fáj, ha nem, még akár a gyönyör érzése is beléphet a képbe. Egyes extra mázlisták orgazmikus szülést is átélhetnek. Végül is mégiscsak valahol a G pontunk mellett halad el az a buksi fejecske.
Ha nem vagyunk olyan szerencsések és mégis fájni fog, akkor is jó hír, hogy a szülési fájdalom egészen más, mint a többi. Mert egy átlagos fájdalom üzenete az, hogy - baj van, menekülj - viszont a szülési fájdalom, azt kéri tőled, hogy lazulj el, add át magad mindenestül és nem utolsó sorban, hogy hamarosan átölelheted a babádat! :D
És akkor úgy elfújják az egészet, mintha sose lett volna (bár hazudok, mert léteznek utófájások és az nagy disznóság, de akkor már nem fog igazán érdekelni). És lehet, hogy első nap úgy fogod érezni, hogy na ezt többet soha, majd másnap elbizonytalanodsz... egy hét múlva azt mondod majd, hogy ki lehetett bírni és két hét múlva már azon ábrándozol, hogy vajon mikor élheted át újra.
Ki van ez találva, ne aggódjatok. ;)

Akit további részletek érdekelnek a titokzatos női testről és a szülésről olvasson bele Ina May Gaskin Útmutató szüléshez c. könyvébe, sok érdekes szüléstörténet is van benne. Egyetlen hátulütője, hogy némely fejezetekben szülési komplikációkról is ír, igaz mindig pozitív kimenetellel. Illetve elkeserítő lehet szembesülni azzal, hogy mit veszítünk, ha nem hagynak minket háborítatlanul szülni, és Magyarországon erre korlátozottak a lehetőségek. Ettől függetlenül a könyv nagyon tanulságos.

A pozitív üzenettel rendelkező fejezetek:
Szüléstörténetek
A test és a tudat szoros kapcsolata
A fájdalom és az élvezet hullámzása
A záróizmok törvénye
Elfelejtett vaginális erők és a gátmetszés

Hogy én mit nyertem a könyv elolvasásával, itt olvashatjátok:
Testünk titkai 1.

Testünk titkai 1.

Képzeld el, hogy marslakó vagy és még soha nem láttál kismamát. Most ott állna előtted egy lapos hasú fiatal nő, kezében egy 3-4 kilós újszülött babával és mesélné neked, hogy a babák a nőkben fejlődnek kilenc hónapig, majd kibújnak belőlük. Teljesen érthetetlen lenne számodra, hogy egy ekkora baba, hogyan fér bele a nőbe és hogyan tud onnan kijönni. Majd előlépne a paraván mögül egy az utolsó hetekben járó kismama és megmutatná a pocakját. Mi lenne a reakciód? Mély döbbenet és csodálat, hogy mire nem képes az emberi szervezet.

Ha nem is testközelből, de mindenki látott már kismamát. Az már kevésbé köztudott, hogy a méh térfogatát tekintve a terhesség végére ezerszeresére növekszik. Azzal viszont, hogy a női hüvely micsoda átalakulásra képes csak néhány beavatott van tisztában. Aki erről a titokról megtud valamit, az hasonlóan reagál, mintha marslakó lenne. A legtöbb nőnek fogalma sincs róla mire képes a teste. Az első babámmal én magam sem voltam képben, rettegtem is attól, hogyan fog majd kijönni a kicsi, mert az aktuális tudásommal egyszerűen lehetetlenségnek tűnt. Fogalmam sem volt róla, hogy a szülés alatt mit fog csinálni a testem. Csupán az nyugtatott, hogy annyi nőnek sikerült valahogy és ott lesz az orvosom és majd ő kitalál valamit.

Pedig Bálint doktor is megmondta egy Szent Imrés előadáson, hogy minden nő tud szülni. Hogy a női szervezet a várandóságra és a szülésre lett teremtve, hogy minden ki van találva, minden előre el van rendezve. Csak bízzunk benne és hallgassunk az ösztöneinkre, nekünk is menni fog, majd meglátjuk!
Még azt is mondta, hogy nem a választott orvosunk és nem is a szülésznőnk fogják megszülni a babát, hanem mi. Velük nem is kell törődnünk. Szerinte olyan a jó orvos, mint a biztonsági öv az autóban, nem kormányoz, nem ad gázt, csak akkor lép működésbe, ha valami az "utazók" testi épségét fenyegeti. Egy másik hasonlattal élve a doki olyan mint az aknakereső a virágos réten. Funkciójából adódóan csak a negatívumokra koncentrál, így lelki támaszt jobb, ha nem is várunk tőle. Ha egy sima "utazásnál" észrevehetetlenül van jelen a háttérben, azzal lehetőséget nyújt a szülő asszonynak, hogy kellőképpen ellazult, nyugodt állapotba kerüljön, és akkor megy minden magától.

 

A kislányom születésénél is ment minden magától. Minden komplikáció nélkül született, úgy hogy se a doki, se én nem csináltunk semmi különöset, a doki várta, néha ellenőrizgette, én pedig elviseltem, aminek történnie kellett. Úgy éreztem, egy rajtam kívül álló, magasabb erő dolgozik bennem. De valójában alig volt fogalmam arról mi történik, csak azt tudtam, hogy alig kapok levegőt a fájdalomtól, hogy valami szétfeszít odabentről és hogy túl kell élnem, történjék bármi. A doki biztatott, hogy szuper vagyok, de valójában pánikoltam. A testem viszont tette a dolgát és pár óra múlva karomba foghattam a kis csöppséget.

Első szülésem részletesebb történetét itt és itt olvashatjátok. 

Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyve már a második babámmal való várandósságom alatt akadt a kezembe és bár átéltem egy szülést, mégis egy marslakó döbbenetével olvastam a fejezeteket, amiket a záróizmok törvényeiről, a rejtett vaginális erőkről és a szülési gyönyörökről írt.

Majd eljött a szülés napja. Már én is és a testem is tudtuk mire számítsunk, mégis ahogy a fájások erősödtek most is páni félelem lett úrrá rajtam, hogy ezt nem fogom még egyszer kibírni. A szülésznőm csak mosolygott: Úgy gondolod? Akkor rájöttem, hogy nem menekülhetek tovább. Itt van a férjem és mindenki, segítenek, de ezt a babát is nekem kell megszülni. Ekkor valahol az agyam hátsó zugából felrémlettek a könyvben olvasott történetek. És el kezdtem összpontosítani és tudatosan is részt venni a folyamatban, fejben is ott lenni, ahol épp a testem tart. Ez a koncentráció új energiákat szabadított fel bennem. Az erős fájdalom mellett, olyan elementáris gyönyör járta át a testemet, amihez foghatót, eddig csak Psszt! vad szeretkezés közben tapasztaltam. Ettől valójában nagyon megrémültem, és elszégyelltem magam. A szülés fájdalmas, ejnye ilyet nem szabad érezni! Lopva körül néztem, hogy észre vette-e valaki. De gondolkodni nem volt sok idő, mert jött a következő hullám. Azt hiszem, arra a pár másodpercre elmúlt belőlem a félelem és minden gátlás és ilyen ellazult állapotban a méhszájam akadálytalanul tágulhatott. Ezt a hirtelen tágulást kísérte az a leírhatatlan érzés. Bár ez az érzés nem jött vissza többet, de még néhány tolófájás és a négy kilós babám ripsz-ropsz kint is volt a pocakomon. Ezt az élményt csupán egy-két emberrel osztottam meg (eddig), de most úgy gondoltam (egy életem, egy halálom) teszek egy lépést a közfelfogással szemben.

Mert életbevágóan fontos, hogy tisztában legyünk vele, hogy a testünk tényleg csodákra képes! Képes volt megfoganni, majd hónapokon keresztül hordozni és táplálni a magzatot, csak úgy magától, és képes lesz megszülni is! 

Miért kételkedünk benne még mindig?

A következő cikkben Ina May Gaskin bölcsességeit részletesebben is megosztottam:
Testünk titkai 2. 

Nehéz szülés

"Az anyaméhben nincs félelem, egészen a kilencedik hónapig, akkor minden szűk lesz, szorít, minden irányból nő a nyomás. A baba érzi, hogy ki kell onnan törnie, halálfélelme egyre csak nő, a jelet pedig akkor adja meg a születésre, amikor halálfélelme nagyobb lesz, mint az életfélelme. Érzi, ha nem jön ki, abba belehal."

Feldmár András

 Az életfélelem Feldmár szerint az ismeretlentől, a megláthatatlan jövőtől való félelem. Ez éppen olyan velünk született természetes dolog, mint a halálfélelem. Az idézetből is látszik, hogy ezek az érzések, már az anyaméhben velünk vannak. Ezek azok az első élettapasztalatok, amikkel meg kell küzdenünk. Hiszen, ha a halálfélelmünk, hogy odabent odaveszünk, nagyobb lesz, mint a leendő életünktől való félelem, akkor jelt adunk a méhnek, az anyának és ekkor megkezdődik a tánc. Életünk első nagy harca az életért: a születés.
Mert a szülés nem csak az anyuka számára jelent erőpróbát, gondoljunk bele, a babának egy húsból, vérből és csontból készült alagúton kell magát átverekednie, hogy végre, újra találkozhasson a számára az életet jelentő édesanyjával. Ez az első harc, amit megvívunk, megfűszerezve azzal, ami odakint vár minket, a legelemibb élményünk. Mélyen beivódik az agyunkba, alapjaiban határozza meg a világhoz való viszonyunkat. Bár felnőtt fejjel nem tudjuk felidézni, de hogy a bevésődés mégis nagyon valóságos, azt számos pszichológiai kísérlet támasztja alá. Az pedig, hogy a szülés az anyuka számára is küzdelem, nyilvánvalóan köztudott.
Fájdalommal szülöd gyermeked!
De miért van így mindez? Mi értelme annak, hogy szülés, születés ilyen nehéz dolog? A kígyó tehet mindenről az édenkertben?

Nos, ahogy vesszük.
Van bennünk valami velünk született tudásvágy. A kígyó miatt, vagy sem, de az életünk elején eldöntöttük, hogy enni szeretnénk a tudás fájáról. Ezért a világra jövetelünkhöz kaptunk egy olyan élményt, amiből rengeteg mindent megtanulhatunk. Mit is tanul meg a gyermek a szüléskor?
Megtanulja, hogy egy már elviselhetetlen helyzeten érdemes változtatni. Hogy a jó ügy érdekében érdemes küzdeni. Hogy a véres csata után vár ránk az éltető levegő, és édesanyánk szerető ölelése. Hogy vannak dolgok, amiért érdemes küzdeni, érdemes mindent hátrahagyni.
És mit tanul az édesanya a szüléskor? Megtanul elengedni. Kilenc hónapon keresztül félti, óvja, védelmezi, nevelgeti a gyermekét, majd eljön az óra és el kell engedje. Mert nem magának neveli a gyermeket az anya, hanem a világnak, a gyermeke leendő házastársának, leendő gyerekeinek, a barátainak, az Istennek, de nem magának. És ennek a felismerése nagy fájdalommal járhat. Amikor ráébredünk, hogy gyerekünk önálló akarattal és életúttal rendelkező valaki és nem a mi tulajdonunk, és ezt nem tudjuk elfogadni, az nagyon tud fájni. Nem mintha ennyire önzők lennénk, csak a bennünk lévő anyai ösztön, ami azt mondja, hogy a gyerekünket mindenáron meg kell óvnunk minden bajtól, nagyon erős és éppen az elengedés ellen hat. Van, aki ebben jobb, van aki abban, de ez az a két erő, az elengedés és a védelmezés, ami között lavírozunk minden nap. És ez az a tananyag, amiből az első nagy leckét a szüléskor kapjuk.
De ezzel még koránt sincs vége. Nem egy anyától hallottam már, akinek felnőtt gyerekei vannak: hogy igen, igen, a szülés valóban nehéz... de amikor a gyerekek kirepülnek... az ezer szüléssel felér.
Szeptember 1-e van. Az első óvodai nap a kislányomnak. És az első nap számomra, amikor idegenek közé engedem. Könnybe lábadt szemek, remegő térdek, elfúló hang... Nem tudom mitől félek jobban, hogy nagyon nehezen szokik be, vagy, hogy nagyon könnyen. Mindenesetre kezdem kapiskálni, miről beszéltek ezek az anyukák a kirepülés kapcsán.

De miért ilyen nehéz elengednünk? Mert sokat megéltünk már, sokat harcoltunk, sokat elbuktunk és tudjuk, hogy az élet nem habostorta. Az elválást úgy tehetjük könnyebbé mindannyiunk számára, ha előre tekintünk és a pozitív dolgokra koncentrálunk, a fejlődésre, az új lehetőségekre és igyekszünk nem benne ragadni a régiben. Bárcsak lesterilizálhatnánk, lesarokvédőzhetnénk a világot, hogy mindentől megóvjuk őket, mikor útnak indulnak. De ezzel éppen a lehetőséget vennénk el, hogy tanuljanak, hogy fejlődjenek. Akkor lesznek boldog és kiegyensúlyozott felnőttek, ha az adott idő védelmezés után kiengedjük őket a nagyvilágba, majd tárt karokkal várjuk, ha visszatérnek. Ha 9 hónap védelmezés után, átengedjük őket a szülőcsatornán, majd azonnal a pocakunkra vesszük, ha három év babusgatás után, otthagyjuk őket az óvodában, majd össze csókoljuk, öleljük, ha értük megyünk, és így tovább.
 A védelmezés, elengedés, megerősítés körfolyamatával adhatjuk meg nekik azt a biztos alapot és azt az elegendő teret, amiben a legteljesebben fejlődhetnek, hogy kihozhassák magukból, ami csodás lényükben rejlik.


Hogy a szüléssel kapcsolatban milyen pozitív hozzáállásra is gondolok konkrétabban, hamarosan további cikkekben részletezni fogom.

Íme:
Testünk titkai 1.
Testünk titkai 2.
Folyt. köv.

Funkcionális takarítás /nem csak anyukáknak/

Miután végigjártam az előző cikkemben leírt gondolati kirándulást, arra jutottam, hogy a lakás nem arra való, hogy egyfolytában takarítsuk. Nem egy múzeum, nem kirakat, amit másoknak mutogatunk, aminek csillogni, villogni kell. A lakásunk az otthonunk és elsősorban működőképesnek kell lennie. Vagyis fontosabb, hogy használható legyen, mint hogy szép és tiszta. Ha nem tudjuk rendeltetésszerűen nyugodtan használni, mert attól félünk, hogy koszos lesz, az katasztrófa. Viszont! Ha túl koszos, kupis, attól nem csak a közérzetünk lesz rossz, de a lakás használhatatlanná is válik. Ez szintén tarthatatlan állapot. Hol van hát, az arany középút?



Ez a funkcionális takarítás.
Ez csupán annyit jelent, hogy mielőtt nekiesnénk a takarításnak gondoljuk végig, hogy a lakás használhatósága szempontjából mi a legégetőbb tennivalónk. Például:
   - Mit fogunk legközelebb használni?
   - Mit használunk a legtöbbet?
   - Mit használunk a lakásban minden nap?
   - Mindezek mennyire vannak használható állapotban?
Ha az ez alapján felállított fontossági lista szerint haladunk, annak több előnye is van. Először is nem veszünk el a részletekben, a lista segít az adott feladatra koncentrálni. Másodszor nem esünk a maximalizmus hibájába, nem suvickolunk addig, amíg seggen nem csúszik a légy, csak addig, amíg az adott dolog használható nem lesz, majd lépünk a következő tételre a listán. A motivációnk is könnyebben felébred, hisz nem időpocsékolásról van szó, hanem egy olyan dolog rendbetételéről, amit hamarosan használni szeretnénk. További lendületet adhat, ha előre tervezünk. Ha használat előtt még ki is kell takarítanunk az adott területet, esélyes, hogy felhúzzuk magunkat, vagy elmegy az egésztől a kedvünk. Viszont képzeljétek csak el, milyen jó, reggel a tiszta ebédlőasztalt látva, tudni, hogy valaki gondolt ránk előző este.
Az, hogy kinek mit jelent a használható, nagyon egyéni. Ha például a vécét csak felnőttek és csak rendeltetésszerűen használják más alapossággal kell kitakarítani, mintha a gyerekek rendszeresen lenyalogatják a peremét. És persze nem kell megvárjuk, hogy valami használhatatlan állapotba kerüljön. Nem is az a lényeg, hogy mit mennyire, mikor pucolunk le, hanem, hogy a fejünkben szétválasszuk, hogy mire van szükség a használhatósághoz, és mi az, ami már csak esztétikai probléma (vízcseppek a mosogató tálcában). Hogy csak a szememet szúrja ez az iratkupac, vagy már egyetlen papíromat sem találom? Ezzel a hozzáállással lehetünk a leghatékonyabbak.
Ha a lakásunk épp használhatatlan állapotban van, ne mardosson a bűntudat, hogy pocsék háziasszonyok vagyunk. Ez nem visz előbbre. Azt tartsuk a fejünkben, hogy a lakás használati tárgy és mint ilyen hamar bekoszolódik. És nem kell a listánkon egy óra alatt végigsöpörni mint a hurrikán. Csak azt kell szem előtt tartsuk, hogy ha kitakarítjuk az adott területet, akkor legközelebb kényelmesebb lesz használni.
Ha a lakásunk már használható állapotban van (ezt két gyerek mellett elérni nem is olyan egyszerű), először is legyünk nagyon büszkék és pihenjünk. Ha ezek után még mindig buzog bennünk a tettvágy, folytathatjuk a szépészkedéssel és letörölhetjük az utolsó pacát is az üvegajtókról, és gyönyörködhetünk benne, csak közben tartsuk észben, hogy mit miért csinálunk.

Mert az otthonunk nem arra való, hogy takarítsuk, hanem arra, hogy használjuk!

A én lakáshasználhatósági listám a funkcionális takarításhoz, másfél szobára:
(A tied ettől nagyban eltérhet. Lehet, hogy te nem szeretsz főzni, viszont a kedvenc időtöltésed az ablakon át a kertben gyönyörködni, így fontos a tiszta üveg. A listámat csak azért írtam le, hogy lássátok mire gondoltam.)

Alap: (amit napi szinten használunk)
- étkező asztal (napi 5x eszünk itthon a gyerekekkel, kulcsfontosságú)
- wc, bili
- mosogatás (tiszta-e a gyerekek kedvenc étkészlete)
- padló (konyha, étkező, nappali, gyerekszoba, fürdő) - ádáz harc a szétszóródó játékok és kajadarabok ellen
- mosás (van-e tiszta ruha, amit felvegyünk)
- mosdók
- kád
- kanapé
- ágyak
- pelenkázó

Emelt szint: (főzés, játék, stb.)
- mosogató
- főzőlap és konyhapult
- hűtő
- nappali szőnyeg
- gyerekszoba szőnyeg
- terasz
- tükrök
- kilincsek
- csellengő dolgok  (amik régóta nem találják a helyüket)
- táska (minek cipelem három hetet magammal azt a matchboxot?)
- játékok (mama, hol van a lila pöttyös pónilovam a fenekén sárga csíkokkal? mama, mamaaaa!)

Nem akkor vagyok nyugodt és elégedett, ha a listáimon minden ki van pipálva. Igazából ritkán jutok rajta végig. De ettől még nem mardos a bűntudat. A kiegyensúlyozottsághoz elég azt tudnom, hogy ha végigmentem az alap dolgokon, akkor működni fog a nap, ha holnap főzni fogok, akkor a konyha mely része kell tiszta legyen, ha vendégek jönnek, le tudjanak valahova ülni, stb. Nekem ez segít a lényegre koncentrálnom és kevesebbet bosszankodnom.

Próbáljátok ki és írjátok meg a véleményeteket, tapasztalatotokat, saját listátokat!